Német szempontból a második világháború a sztálingrádi csatában bekövetkezett nagy vereséget követően, - 1943 tavaszától - már egészen új "mederben" folyt tovább. Csapataik ugyanis a keleti fronton folyamatos visszavonulásra kényszerültek: 1943 júliusában elbukott kurszki ellentámadási kísérletük, majd augusztusban fel kellett, hogy adják Harkovot és Szmolenszket, illetve novemberben Kijevet is. Hitler és a tábornoki kar 1943 végén már mindennél jobban vágyott arra, hogy valamiféle sikert is fel tudjanak mutatni. A Führer a fordulatot azoktól a csodafegyverektől várta, melyeket a kiváló német hadmérnökök próbáltak kifejleszteni a Wehrmacht számára. Ezek közé tartozott a félelmetes Rohamtigris is.

Adolf Hitler 1943 októberében szemlélte meg a német hadiipar egyik leglátványosabb páncélos acélszörnyét, mely a "Sturmpanzer VI." nevet kapta készítőitől, sturmgeschütz azaz rohamlöveg "besorolással". Lenyűgöző és félelmetes megjelenése imponált a Führernek, hiszen a hatalmas jármű 65 tonnát nyomott és megdöbbentően nagy, 380 milliméteres rakétavetővel rendelkezett (Mörser Raketenwerfer 61 L/5.4). Összehasonlításul: a legnagyobb mennyiségben gyártott német páncélos, a  Panzer IV., alig 25 tonnás tömeggel és 75 mm -es löveggel készült, de még a legendás Tigris harckocsi is 57 tonnával, 88 mm-es ágyúval szerzett hírnevet magának.

A Rohamtigris óriási mozsárágyúját egyébként a német haditengerészet fegyvertárából hozatták a Tiger harckocsialváz felépítményére. Az Tigris alváz, a döntött, több mint 100 - 150 mm vastag páncélzat és a gigantikus löveg összhatása egy igazi csodafegyver benyomását keltette. Hitler lelkesen dicsérte meg a prototípus készítőit és azonnal parancsba adta, hogy 1944 végéig 150 db -ot gyártsanak le a páncélos alakulatok számára. A Führer szentül hitte, hogy az óriáslövegek megfordítják majd a keleti fronton kialakult helyzetet. 

Bár a német katonai szakértők óvatosan figyelmeztették Hitlert arra, hogy a Sturmpanzer leginkább a gyalogság támogatására alkalmas, - mégpedig kifejezetten városi harcokban alkalmazva (épületek földig rombolására), nem pedig az ellenséges páncélosok megsemmisítésére - a Führer mégis lelkes maradt és csodát várt az új páncélostól. Az is kiemelendő, hogy bizakodását sokan mások is osztották, hiszen a sztálingrádi csata kapcsán a német tisztikar egy életre megtanulta, hogy mennyire fontosak az épület-romboló páncélosok. Az is tény, hogy 1944 folyamán a Wehrmachtra még nagyon komoly városi harcok vártak. A Wehrmacht vezetése 1944-ben ellentámadásokat tervezett több szovjet nagyváros (pl. Kijev) visszavételét illetően és ott volt annak lehetősége is, hogy sikertelenség esetén a Kelet-európai nagyvárosokban kell kiharcolniuk a fordulatot. A rájuk váró városi harcokban megnyugtató volt a németek számára, hogy rendelkeznek már megfelelően pusztító erejű harci-eszközökkel. 

Megjegyzendő: éppen hat hónappal azelőtt, hogy a Rohamtigrist bemutatták a Führernek, 1943 márciusában kifejlesztették és szintén bemutatták Hitlernek az első Ferdinánd (Elefant) elnevezésű páncélvadászokat is, melyek ugyan hasonló méretűek voltak mint a Sturmpanzer, ám "csak" 88 mm -es löveggel készültek és korántsem gyakoroltak akkora hatást a német vezetőre, mint a legfrissebb fejlesztésű csodafegyver. Mindenesetre mindkét páncélos gyártása beindult: a Ferdinándokból 90 db, a Rohamtigrisekből pedig 18 db készült. A várva várt nagy háborús fordulatot azonban egyik német "csodafegyver" sem hozta meg. 

A Rohamtigriseket először Varsóban vetették be utcai harcokban (a varsói felkelés leverése során), majd a nyugati fronton, az ardenneki nagy német ellentámadásban is részt vettek. A források szerint mindkét helyen jól teljesítettek, de rengeteg probléma is előjött velük kapcsolatban. Ilyen gond volt például az, hogy csak 13 rakétát voltak képesek magukkal vinni a csatákba, mert annyira nagyok voltak "lövedékeik" (majdnem másfél méter hosszúak és 350 kg tömegűek), hogy képtelenség volt többet elhelyezni a páncélosban. (A rakétákat egyébként emelővel tudták csak a járműbe juttatni, a páncélos tetején.) Szintén baj volt a gyakori meghibásodás, a lomhaság és lassú menettempó is. Ugyanakkor elmondható, hogy ahol a Rohamtigrisek bevetésre kerültek -  főleg egységszerűen (több példányszámban) és meghibásodások nélkül, ott iszonyatos pusztítást okoztak. Elgondolkodtató, hogy ha 18 helyett 200-300 db Sturmpanzer vett volna részt a harcokban és mondjuk már 1941-ben vagy 1942-ben megjelentek volna a frontokon, mekkora hatást tudtak volna gyakorolni a hadi-helyzetre? (Lévén, hogy komplett városokat is képesek voltak eltörölni a Föld színéről.) De a történelemben a "mi lett volna ha" kérdést természetesen felesleges feltenni.

Ami tény: a háború 1944-ben a Rohamtigrisek, Ferdinándok, Tiger I. és II. harckocsik illetve Párducok dacára is folyamatos német vereségekkel folytatódott, mégpedig a két gigantikus nagyhatalom: a Szovjetunió és az USA kimeríthetetlen tartalékai miatt. Németország a Wehrmacht páncélosai, kiemelkedő mérnökei, haditechnikai újításai dacára is vereséget szenvedett. Ugyanakkor tény az is, hogy különleges berendezéseiket egyszerre csodálta és rettegte az ellenség (keleten és nyugaton egyaránt).

Harmat Árpád Péter

Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is! 

2017.05.09.(22:40)