Noha a második világháború legfontosabb frontjai Európában húzódtak, az Egyesült Államok és Japán heroikus küzdelmet folytattak egymással a Csendes-óceánon, már 1941-től kezdődően. Japán fanatikus elszántsággal, valódi szamuráj-szellemben harcolt földön, égen és levegőben, így térdre kényszerítése csak közel 4 éven keresztül tartó szívós küzdelemben 1945 szeptemberére valósulhatott meg. De melyek voltak ezen harc nagy fordulópontjai és csatái?

A kép forrása: maxwell.af.mil

 Csendes-óceáni fronton a fordulatot az 1942 júniusi Midway-i tengeri csata hozta el a háború menetében. Ebben a különleges ütközetben – melynek során a harcba bocsátkozó amerikai és japán flották hajói nem is látták egymást és mindent a repülőgép-hordozókról indított bombázók illetve vadászgépek döntöttek el – hihetetlen módon az USA aratott győzelmet, amivel visszavághatott végre a 7 hónappal korábbi, szégyenletes japán támadásért, mely hadüzenet nélkül, váratlanul érte Hawaiit és Pearl Harbort (és amivel a két ország harca kezdetét vette 1941 decemberében). A Pearlt ért csapásban 2403 amerikai élet veszett oda és az USA kilenc hajója süllyedt az óceán fenekére (köztük 4 csatahajó).

Midway-nél viszont az amerikai diadal annak dacára történt, hogy az erőviszonyok a csata kezdetén egyértelműen az amerikaiak ellen szóltak. Noha kódfejtőiknek hála ezúttal tudtak a támadásról, kevesebb hordozóval rendelkeztek így az ütközetben Japán győzelme volt a valószínűbb. Végül az összecsapás afféle „hihetetlen győzelemként” vonult be az amerikai hadtörténetben. A csata főszereplői pedig, a japán Yamamoto tengernagy és az amerikai Spruance admirális örök időkre beírták nevüket a nagy tengeri ütközetek legendáriumába. Mivel a midway-i csatában a győztes amerikaiak elsüllyesztették a japán hordozók nagy részét, az erőviszonyok egyértelműen Amerika javára változtak.

Az 1942 második felében zajló Guadalcanali hadjárattól kezdődően (a Salamon szigeteknél, Ausztrália közelében) az amerikaiak fokozatosan kezdték vissza-szorítani Japánt a korábban elfoglalt területekről. Az 1942-es fordulat víválasztónak bizonyult, hiszen innentől a Csendes-óceán mind nagyobb része szabadulhatott fel, miközben az amerikai tengerészgyalogság és flotta, módszeresen szigetről szigetre haladt Japán felé. A szárazföldi erők főparancsnoka Douglas McArthur tábornok, a haditengerészeté Chester Nimitz tengernagy volt.

A Leyte-öbölben zajló csata

A japánok végső, legnagyobb és valóban megrendítő vereségüket a leytei csatában szenvedték el a Fülöp-szigeteknél, 1944 október 23-26 között. Ez volt a második világháború legnagyobb tengeri ütközete. A ravasz japán haditerv tudatosan feláldozta a maradék repülőgép-hordozókat annak érdekében, hogy elcsalja velük a partraszálló flottát fedező amerikai főerőket. A partraszálló erőket ezután támadta meg a világ legnagyobb csatahajóit felvonultató japán főerő. Miközben az amerikai főerők a japán anyahajókat üldözték, a partraszálló flotta gyenge kísérőhajói önfeláldozó hősiességgel megállították és visszafordulásra kényszerítették az aránytalan túlerőben lévő japán csatahajó-flottát. Végeredményben a japán flotta súlyos vereséget szenvedett, elvesztette hadihajóinak színe-javát. A csatát túlélő nagy japán hadihajók üzemanyag hiányában a háború további részében nem hagyták el kikötőiket és nem vettek részt érdemi harcokban. A Japán Császári Haditengerészet, pár rombolótól és cirkálótól eltekintve gyakorlatilag megszűnt létezni. Csatahajóik mellett elvesztették az összes használható repülőgép-hordozójukat is. A hatalmas japán vereség után a háború a csendes-óceáni hadszíntéren teljesen egyoldalúvá vált. A harcok hátralévő 9 hónapjában (1945 augusztus 14-ig) sorozatosak lettek az amerikai győzelmek.

A Japán terjeszkedés a Csendes-óceánon. A térkép forrása: battlearchives.com

Még 1944 második felében megkezdődött a japán szigetek szisztematikus bombázása is. Azonban a háború utolsó éve, 1945 is fontos csatákat és komoly amerikai veszteségeket hozott. Az 1945-ös esztendő két legfontosabb ütközete Ivo Dzsimánál és Okinawán zajlott.

Ivo Dzsima (Iwo Jima)

Japántól délre fekvő sziget stratégiai jelentősége volt, mivel a szigeten lévő radarállomás segítségével a japánok korábban értesültek az amerikai légitámadásról. Az amerikaiaknak szükségük volt egy Japán közeli légikikötőre. A sziget elfoglalását csupán 5 napra tervezték, ám nagy meglepetésre ezzel szemben 36 napig tudták tartani magukat a japánok, bár közben a 20 000 fős seregük 90% -a elesett (18 000 fő). A szigeten folyó harc egyik legfontosabb tétje a Szuribacsi hegy megszerzése volt. A magaslatért hetekig folyt a harc. A hadműveletek 1945 február 19 től március 26-ig tartottak, ám végül sikerült amerikai zászlót tűzni a hegyre. Ez volt az első alkalom, hogy amerikai zászlót állítottak fel japán földön a második világháború alatt. Később a zászlót egy nagyobbra cserélték Joe Rosenthal, az Associated Press tudósítójának objektívje előtt. (A fotóért Rosenthal Pulitzer-díjat kapott.) Az ikonikus kép alapján készült el Felix de Weldon híressé vált szobra a Tengerészgyalogosok emlékműve, amely az Arlington Nemzeti Temetőben található. (Lásd lenti kép.) 

A kép forrása: nps.gov

Az USA egyébként az Iwo Dzsimánál bevetett 110 ezer fős seregének 6%-át (7000 katonát) veszítette el. A kicsi, ám sratégiailag fontos szigetecske bevétele után következett a "nagyopbb falatnak" látszó Okinawa bevétele. A Tajvantól északkeletre fekvő Riukiu szigetcsoport és annak legjelentősebb szigete Okinava, még Iwo Dzsimánál is fontosabb állomás volt Japán végső legyőzésének folyamatában.

Okinawa

Okinavát a japánok a háború kezdetétől erődnek építették ki, utolsó védelmi vonalként az anyaország előtt. Az Okinavai-csata 1945 április 1 –én kezdődött a partraszállással és a második világháború egyik legnagyobb csatájaként majd két hónappal később, 1945 június 22-én ért véget, az amerikaiak győzelmével. A hosszú csata-sorozatban 60 ezer amerikai katona harcolt, és próbált felszámolni egy hatalmas japán erődrendszert. A harcok alatt 12 ezer amerikai esett el, miközben a japánok 102 ezer katonát veszítettek. Az okinavai csata véres és gyötrelmesen kegyetlen jellegét (a föld alatti alagutakban, járatokban megbújó japánokkal), szemléletesen adja vissza a valós történetre épülő 2016-os Fegyvertelen katona című film, Mel Gibson rendezésében. (Érdekesség, hogy Okinava csak 1972-ben lett ismét japán terület, de ma is itt több tízezer amerikai katona állomásozik itt.)

Iwo Dzsima és Okinava - a két előretolt ellenséges erődvonal - elfoglalása után megnyílt az út Japán felé, de még mindig hátra volt a végső harc, a szigetország legvégső térdre kényszerítése. Közben biztató jelnek bizonyult, hogy 1945. augusztus 8-án, a potsdami egyezmény megállapodásainak megfelelően a Szovjetunió is hadat üzent végre Japánnak. Augusztus 20-ra a szovjet és mongol erők teljes győzelmet arattak a Mandzsúriában és Koreában állomásozó japán csapatok fölött.

Az atombombák ledobása

Az okinawai amerikai győzelem után, 1945 júniusára az amerikai hadsereg Japán megtámadására készült, miközben maguk a japánok egy hosszú és elkeseredett végső harcra saját szülőföldjükön. Az USA tábornokai ugyanakkor a fejüket fogták, mert tisztában voltak azzal, hogy a rendkívül sűrűn lakott, hegyekkel, folyókkal teli szigetországban katonai szempontból kész lázálom lesz majd a harc. Németország földjén ekkor már véget értek a küzdelmek, de 1945 januárjától május elejéig városról városra kényszerült harcra az amerikai hadsereg. Tudni lehetett tehát az ottani veszteségekből, hogy egy hasonló háború Japán földjén akár egy évig is eltarthat és Tókió bevételéig több százezer amerikai katona életébe kerülhet.

Volt azonban még egy tényező az amerikai kormány kezében, mely előrehozhatta a japán megadást, mégpedig amerikai veszteségek nélkül. Ez a tényező az úgynevezett Manhattan-terv volt, mely amerikai fizikusok részvételével zajlott Új-Mexikóban (Los Alamosban) egy bizonyos Robert Oppenheimer vezetésével. Céljuk egy teljesen új típusú tömegpusztító fegyver létrehozása volt, mely a maghasadás elvén működve egyetlen bombába helyezve nagyobb pusztítást vihet véghez az ellenség országában, mint egy akár hónapokig elhúzódó hadjárat. A kísérletek 1942-től zajlottak, de csak 1945 nyarára érkeztek végső szakaszukhoz. Az első kísérleti robbantást 1945 július 16-án hajtották végre az Új-mexikói sivatagban. Ennek sikerét már egy konkrét Japán elleni támadás megtervezése követte.

1945. augusztus 6-án az Enola Gay nevű B–29-es bombázó atombombát dobott Hirosimára, amit 9-én a Nagaszaki elleni újabb atomtámadás követett.Míg az első bomba 15 kilotonnás, a második 21 kilotonnás pusztítóerővel bírt. A két robbanásban összesen 120 ezer ember halt meg azonnal és további tízezrek később. A japán kormányzat belátta, hogy hasztalan a további küzdelem. Hirohito császár 1945 augusztus 14-én bejelentette, hogy Japán elfogadja a kapitulációs feltételeket.

A fegyverletételről szóló egyezményt 1945. szeptember 2-án írta alá Sigemicu Mamoru japán külügyminiszter, mégpedig a USS Missouri csatahajó fedélzetén a Tókiói-öbölben. Ez az esemény tekinthető a második világháború végének is.

Harmat Árpád

Felhasznált irodalom:

• Andrew Wiest, Gregory L. Mattson: Harc a Csendes-óceánon, 2002.
• Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
• Harmat Árpád: A második világháború a Csendes-óceánon. - tortenelemcikkek.hu - 2015.02.17.

Az első világháború a második nagy világégéshez képest kevésbé jelenik meg a filmes feldolgozásokban, noha ugyanúgy alkalmas (ha nem jobban) a háború jelentette iszonyú szenvedés bemutatására. A két nagy korszak közt számtalan dologban van különbség: az egyik, hogy a frontharcok az első világháború esetében a lövészárkok lélekőrlő egyhangúságában, a pusztító sivárságban és az állandó halál illetve közelharc tapintható feszültségében jelentek meg.

A kép forrása: port.hu

A katonák  a nyugati fronton éveket töltöttek sáros lövészárkokban, miközben nap nap után indultak öngyilkos rohamokra, a túloldal pusztító gépfegyvertüzében (és a mustárgáz támadások mérgező ködében) majd bajonettekkel megvívott véres közelharcokra kényszerültek az ellenség lövészárkaiban. Eközben 24 órában sokkolta őket társaik felkoncolt hulláinak és a szürreális pusztasággá vált frontvidéknek a látványa.

A nyugati fronton 1914 augusztusában kezdődtek meg a harcok, amikor a császári Németország megtámadta az Antant-szövetségben kulcsszerepet betöltő Franciaországot. A csapatok egymást próbálták meg bekeríteni, így először versenyfutás kezdődött a csatornáig, majd a Marne folyó mellett megvívott első nagy csaták után állóháborúvá változott a küzdelem. Észak-Franciaországban a belga határ és Párizs között egy gigantikus méretű lövészárok-rendszer jött létre mind a német, mind pedig a francia csapatok oldalán. Ez a demarkációs vonal aztán egészen 1918-ig alig-alig változott, noha közben milliók vesztek oda a harcokban.

A kép forrása: nzhistory.govt.nz

A legpusztítóbb küzdelmek a Somme folyónál (északon) és Verdun városánál (délen) zajlottak. Ezen a két helyen másfél millió katona esett el, csak az 1916-os esztendőben. A harcokban a britek már harckocsikat is bevetettek, de rengeteg ember halt meg automata gépfegyverek, gránátok és lángszórók támadásaitól is, miközben a mustárgáz támadások és az első harci repülők is folyamatosan fenyegették mindkét oldal katonáit.  Mire elérkezett 1917, a frontvonal széles sávja egy földig lerombolt, fekete-fehér üszkös pusztasággá változott, szögesdrót akadályokkal, lövészárkokkal és sok tízezernyi temetetlen holtesttel.

Erich Maria Remarque német író éppen 1917-ben, alig 18 évesen került a frontra, ahol temérdek borzalmat élt meg sebesüléséig és a fegyverszünetig. Hazatérve papírra vetette élményeiből megformált regényét, melynek címéül a korabeli sajtó cinikus hadijelentését választotta: "Nyugaton a helyzet változatlan". A regény 1928-ra készült el és szinte azonnal világsiker lett, mert átélhetővé tette a háború borzalmait mindazok számára is, akik soha nem jártak a frontokon. Később, 1930-ban elkészült az első filmes feldolgozás is fekete-fehér kivitelben (az amerikai Lewis Milestone rendezésében). A második megfilmesítésre 1979-ig kellett várni, melyet szintén amerikai-angol készítők jegyeztek és amelyet Delbert Mann rendezett. Végül idén, 2022-ben maguk a németek is elkészítették a maguk filmes változatát, "Im Westen nichts Neues" címmel, Felix Kammerer és Daniel Brühl főszereplésével.

A közel két és fél órás idei feldolgozás (Netflixen: Nyugaton a helyzet változatlan) az eddigi legbrutálisabban nyers változat, amit Remarque regényéből készítettek. Edward Berger rendezőnek tökéletesen sikerül átadnia a frontvonal lélekölő hangulatát, a katonák kétségbeesését és a sokkoló látványvilágot a sebesültek, halottak tömkelegének megmutatásán túl a feszültség éreztetésével.

A film egyik érdekessége, hogy ezúttal a szövetséges hadsereg katonáit látjuk arctalan gyilkosokként, akik csak jönnek előre lángszórókkal és pusztító harckocsikkal. Ugyanakkor a rendezés mégsem démonizálja őket a végletekig, néha megpillantjuk a francia katonák emberi arcát is egy-egy személyes küzdelemben. (Egyiküket Paul közelharcban győzi le, majd szúrja mellkason, majd látva a francia katona haldoklását, segíteni próbál rajta.) A film egészen a legutolsó pillanatig (1918 november 11-ig) mutatja a front-harcokat, miközben elénk tárja a német békeküldöttség vívódásait is, akik a dölyfös francia tábornokokkal tárgyalnak a fegyverszünetről. Ennél a jelenetnél ismét megmutatkozik, hogy a film a német álláspontot képviseli, hiszen a franciákat öntelt és másokat lekezelő hólyagoknak mutatja. Matthias Erzberger karakterét megformálva Daniel Brühl kitűnően alakítja a józan, és népéért felelősséget vállaló német diplomatát, aki csak az értelmetlen öldöklés lezárulását akarja elérni. Az ő ellenpólusa Friedrichs tábornok (Devid Striesow) kitalált figura, a harcot soha fel nem adó német tiszt, aki a maga kegyetlenül kőkemény stílusában még a legutolsó pillanatban is halálos rohamra küldi embereit, noha ekkor már mindenki tudja, hogy reménytelen a küzdelem.

A kép forrása: port.hu

A Netflix idei háborús filmje, a Nyugaton a helyzet változatlan az egyik legjobb háborús mozi, amit valaha készítettek. Hangulata végtelenül nyomasztó, néhol sokkoló, hiszen kegyetlenül nyersen mutatja meg az első világháború pusztítóan véres világát a nyugati fronton. Átélhetővé teszi a német katonák szenvedéseit és rádöbbenti a nézőt a háborúk értelmetlenségére. Látványvilágában és történetében túlhaladja Sam Mendes hasonló témájú 2019-es filmjét, az 1917 című produkciót. Mindenkinek ajánlom, aki valóban megismerné a történelem egyik legtragikusabb szeletét valód filmélménnyel gazdagodva. Értékelésem: 85%.

Harmat Árpád

Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is! 

2022.10.30.(14:50) 

Bár a poszt témája, hogy mikor történt a legelső lőfegyverek használata a történelemben -  melyre posztunk választ is fog adni a legelső ilyen csaták pontos megnevezésével - előzetesen ki kell emeljük, hogy az ágyúk és puskák igazi kora csak a XVI. századra érkezett el Európába, amikor a tűzfegyverek a csataterek meghatározó fegyvereivé váltak (tömeges alkalmazásokkal). Ekkor cserélődött le a korábbi, középkorra jellemző, íj és lándzsa használat a modernebb lőfegyver alkalmazására, hadtörténeti korszakhatárt hozva kontinensünkre. Az európai országok közül elsők között gyarmatosító Spanyolország már ezekkel igázta le az amerikai indián kultúrákat (aztékokat, majákat és inkákat) mégpedig az 1500-as évek elején. Ám kérdéses, hogy mikor és hol volt a LEGELSŐ eset, amikor ágyúkat illetve puskákat használtak egy-egy európai csatában?

Forrás: LINK

A válaszhoz egészen a puskapor feltalálásáig kell visszanyúlnunk. A salétrom (kálium-nitrát), faszén és kén keverékének azaz a puskapornak a különleges tulajdonságait legelőször a kínaiak fedezték fel a Krisztus utáni első században. Később IX. században már vallási ceremóniákon, felvonulásokon, ünnepségeket használták kisebb robbantgatásokhoz, majd a X. századtól a hadszíntereken is alkalmazták bambuszcsövekből történő nyíl kilövésekre. Európában a puskapor csak a XIII-XIV. században jutott el, így előbb a mongolok, majd a törökök és az arabok használták.  

Az első dokumentált ágyú-használatra Európában, a 100 éves háború során került sor, 1346 augusztus 26-án, amikor Crécy mezején (Észak-Franciaországban) csaptak össze a franciák és az angolok. A területi és trónkövetelésekkel előálló III. Edward angol uralkodó, normandiai partraszállását követően ütközött meg VI. Fülöp hatalmas francia lovag-seregével. Az ütközetben az angolok vetettek be ágyúkat, ám a csata nem ezek alkalmazásán múlott, hanem a sáron (melybe a francia lovagok tömegesen ragadtak) és a gyilkos brit nyílzáporokon, melyek óriási pusztítást okoztak a franciák soraiban. Végül a franciák 30 ezer embert vesztettek, az angolok pedig csak százat. Az ágyúk legelső magyarországi bevetésére 1428-ig kellett várni. Ekkor próbálta meg Zsigmond visszafoglalni a törököktől, az előző évben hozzájuk került Dunaparti Galambóc várát (a szerb-magyar határvidéken). Ám az ostrom kudarcot vallott az ágyúk bevetése ellenére is. Maga Zsigmond is csak nagy nehézségek árán tudott elmenekülni a vár alól. Bár akad forrás, mely már Nagy Lajos királyunk Zára elleni 1346-os ostrománál is említ ágyúra hasonlító eszköz-leírásokat.

A legelső puskákat az ágyúk módosításával alkották meg. A legelső kézi ágyú Európában 1396-os keletkezésű és az észtországi Otepää településén találták meg. Nem tudni azonban, hogy hol és mikor használták (ha használták egyáltalán). A XIV.század végén Itáliában is készültek hasonló fegyverek (schipoppik) de ezek alkalmazása, bevetése sem tisztázott. Akik azonban bizonyíthatóan vetettek már be puskáknak tekinthető lőfegyverek, azok a cseh husziták (az 1415-ben kivégzett Husz János prédikátor követői). A legelső európai csata, amelynek leírásában szerepel puskák bevetése, a csehországi Kutná Hora mellett zajlott 1421 december 21-én és kuttenbergi csata néven vonult be a történelembe. Az ütközetet a husziták nyerték meg, bár itt sem az új fegyverek, sokkal inkább a huszita harcmodor volt a döntő.

A későbbiekben az 1400-as években sorra fordult elő egy-egy európai csatában az egyre fejlettebb puskák alkalmazása. Ezek eleinte elsütő-billentyű nélküli, kanócos eszközök, majd úgynevezett szakállas puskák voltak, elöltöltős kivitelben. A XV. században már az oszmánoknál és Mátyás fekete seregében is előfordultak ezek. A puskák igaz korszaka azonban csak a XVI. századra, az 1500-as évekre következett el, amikor már az ütközetek főszereplőivé váltak. A spanyolok tömegesen használtak puskákat az aztékok, maják, inkák ellen, majd az 1525-ös páviai csatában is ezekkel kerekedtek felül a franciákon Itáliában. A hadtörténészek komoly korszakhatárnak tekintik máig is a páviai csatát.

Később, a XVII. századtól megjelentek a karabélyok, majd a XVIII. században terjedni kezdett a huzagolás (bár tömeges alkalmazására csak a XIX. században kerül sor). Átalakult a harctéri hadviselés is: a felsorakozó seregek dobszóra történő egymás felé menetelése helyett kialakult a lövészárok-harc. Végül 1836-ben Samuel Colt révén szabadalmaztatásra kerültek az első pisztolyok, a század középső harmadában pedig (amerikai polgárháború) megjelentek a gyorstüzelő fegyverek (Gatling-géppuska).

Felhasznált anyagok:

• A puskapor megjelenése - Harmat Árpád tortenelemcikkek.hu (2015.02.19.) 
• History of the of the firearm - wikipedia.org 

Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is! 

2022.04.26.(21:02)

Két hónappal az orosz hadsereg Ukrajna ellen megindult (hadüzenet nélküli) háborújának megkezdése után érdemes elgondolkodni azon, hogy miként is végződhet ez a konfliktus. Jelenleg hat lehetséges forgatókönyvről beszélhetünk, melyeknek különböző a valószínűsége.

1. Megegyezés és Ukrajna kettészakadása. Valószínűség: 35%

Még a lehetőségek közül ez a legkedvezőbb, mert megegyezést feltételez. Arra épül, hogy Putyin végül aláír majd egy törvényes békeszerződést Zelenszkijjel és ebben rögzítik, hogy mely megyék kapnak függetlenséget illetve csatlakozási lehetőséget Oroszországhoz. Ez valószínűleg 6 megyét jelent majd: Luhanszk és Donyeck mellett 4 tengerparti körzetet: a zaporizzsjai  területet, Herszon megyét, a Mikolajivi területet és az odesszai területet.

A térkép forrása: LINK

A térképen fekete vonallal elhatárolt terület a XVIII -XIX. században még az orosz cárok birtokában volt és Novorosszija Kormányzóság (Új-Oroszország) néven kozák ütközőállamként az esetleges török támadások kivédését szolgálta. Az 1917-én létrejövő Ukrán Köztársaságnak már fontos részét képezte az egész régió.

Ebben a verzióban Putyin megkapja amit leginkább akar: területeket, garanciákat arra, hogy Ukrajna nem lesz EU és NATO tag, illetve ígéreteket az orosz érdekek mentén zajló későbbi ukrán külpolitikára.

2. Teljes orosz megszállás. Valószínűség: 15%

Valamivel kevésbé valószínű, de így is 15% -os eséllyel fordulhat elő, hogy Putyin egész Ukrajna megszállását akarja elérni. Bár a jelenleg 900 ezres orosz haderőnek csak kb felét használhatja erre fel (a többi a hatalmas országban készenléti haderőként kell, hogy helytálljon) ám a Kreml elrendelheti a tartalékosok mozgósítását is, így összességében Putyinnak van elég katonája ehhez a tervhez. Óriási összegbe kerül ebben az esetben a háború, rengeteg orosz katona életét követeli majd és áthúzódhat 2023-ra is a lezárása (akár a jövő év tavaszára vagy nyarára is), nem beszélve az iszonyatosan magas polgári áldozat-számról és elesett ukránról. Ráadásul kétséges a dolog értelme: egy 600 ezer négyzetkilométeres, 40 milliós megszállt területen tartósan biztosítani az elnyomást, számolva a belső gerilla (vagy partizán) mozgalmakkal felemészti bármelyik ország erőtartalékait (minden szinten). Ám Putyin kiszámíthatatlan politikus, így igenis van esély arra, hogy "mindent vagy semmit" alapon nagyon is erre készül.

3. Eszkaláció Kelet-Európa felé. Valószínűség: 30%

A harmadik opció szerint világháború kirobbanása nélkül eszkalálódik a válság mégpedig Kelet-Európa felé. Ennél a verziónál az orosz csapatok néhány hónap alatt úrrá lesznek az ukrajnai háború eseményein (legkésőbb az év végéig) és teljes megszállás nélkül is sikerül stabilizálniuk ottani helyzetüket. Ezt követően indulhat meg Moldávia, a Baltikum, illetve Lengyelország, Szlovákia és Magyarország orosz megszállása (később Romániával, Bulgáriával folytatva a sort). Adódhat a kérdés: mit tesz majd Brüsszel, ha NATO tagországokat támad meg Oroszország ? A válasz: természetesen csapatokat küld a megtámadott NATO tagállamok megsegítésére (hisz ez kötelessége is), így Kelet-Európa ugyanúgy hadszíntérré változik, mint Ukrajna. Ennél a változatnál a felek nem vetnek be stratégiai atomfegyvereket, ellenben Oroszország mozgósítja teljes haderejét, amiből 3-4 milliós élőerőt tud Kelet-Európába küldeni. Felvetődhet: ha Ukrajnával ennyire nehezen bír az orosz hadsereg, akkor hogyan lenne képes 7-8 másik ország (bár sokkal kisebb állam) megtámadására vagy legyőzésére? (A 980 ezer km2-es, 86 millió lakosú terület másfél Ukrajna nagyságú.) Oroszország a tartalékai bevetésével valójában képes lehet erre, mert ezekből hatalmas áll még rendelkezésére. Ugyanakkor az erőviszonyok arra utalnak, hogy a NATO nagyobb haderőt tudna bevetni, így egy orosz vereség előrevetíteni az itt következő negyedik vagy akár ötödik opció bekövetkezését.

4. Putyin megbuktatása után a háborús lezárása az új vezetés által. Valószínűség: 5%

Ennél a verziónál (aminek esélye igen csekély) sikerül a belső orosz ellenzéknek, vagy valakinek a hadsereg tábornokai közül illetve polgári csúcsvezetői körből leváltania és letartóztatnia Putyint. Ha ez megtörténik, egy teljesen új kormány alakul Moszkvában, mely véget vet az ukrajnai (és/vagy Kelet-európai) háborúnak. Túlontúl optimista elképzelés (vágy-vezérelt újságírói koncepció), hiszen Putyin 1999 decembere óta van hatalmon és azóta tökéletesíti belső védelmét. Alárendeltjei egymást is ellenőrzik, így szinte lehetetlen egy belső puccs sikeres végrehajtása. Az már más kérdés, hogy hasonló rendszert felépítő más diktátorok is elbuktak már, mint Kadhafi, Szaddám Huszein és Ceausescu.

5. Globális atom-háború. Valószínűség: 14%

A lehető legrosszabb verzió egy globális atomháború a NATO és Oroszország között, nukleáris fegyverek bevetésével Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában. Egy ilyen háború évszázadokkal vetné vissza a Földi életet, ha egyáltalán élhető maradna bolygónk. Ezzel az opcióval sajnos ma legalább 14%-ban kell számolnunk, bármennyire is képtelenségnek tűnik. Ennek oka pedig az, hogy egyetlen ember kezében van a döntés, egyetlen ember indíthatja el a végzetes folyamatot (egy gomb megnyomásával), mégpedig Oroszország vezetője, Vlagyimir Putyin. Ha mentális vagy egyéb állapota leromlik és kiadja a megfelelő parancsot (akár zavart állapotban is), kirobbanhat egy új világháború.

6. Ukrajna győz és minden visszarendeződik a háború előtti állapotokra

Alig 1% esélyt adunk arra, hogy bekövetkezik egy esetleges ukrán győzelem, ami után visszatér minden a régi kerékvágásba, vagyis Ukrajna régi formájában csorbítatlan területtel és szuverén államként folytatja közeledését a nyugathoz (esetleg EU és NATO tagként). A történelem azonban néha meglepő fordulatokat vesz: alig akadt volna például 500 éve olyan ember, aki 1552-ben arra fogadott volna, hogy a 60 ezres török sereg egy hónapos ostrom után feladja majd Eger várának ostromát 2 ezer védő ellenében.

Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is! 

2022.04.26.(21:02)

Mintegy 48 órával ezelőtt, február 24-én Oroszország hadserege hadüzenet nélkül megtámadta Ukrajnát és több irányból (északról, ÉK-ről, keletről és délről) földön, vízen, levegőben behatolt a szuverén Ukrajna területére. Az első 24 órában az orosz katonai erők szinte teljesen megsemmisítették az ukrán légierő reptereit és vadászgépeit, légi-irányító központjait illetve az ukrán flotta kikötőit, csapásmérő hajóit. A második 24 órában a csernobili erőmű bevétele és a nagyobb ukrán városok elérése lett az oroszok célja, legfőképp a főváros, Kijev bevételének szándékával. 

forrás: gettotext.com

Az ukrán hadsereg az első nap még demoralizáltan viselkedett, ám a második 24 órára szervezettebb magatartást tanúsított és több tucat orosz harckocsit, helikopter, sőt vadászgépet is kiiktatott. A kilőtt orosz katonai eszközök pontos száma nem nyert bizonyítást, de az ukrán források 102 kilőtt orosz harckocsiról és 3500 elesett orosz katonáról szólnak (ami nagyon komoly veszteség ilyen rövid idő alatt [ha igaz]). Jelenleg az ukrán haderő összeszedve magát, Kijevet védelmezi és egy hosszú ostromra készül, felfegyverezve a polgári lakosság egy részét is. Az ukrán elnök, a 44 éves Volodimir Zelenszkij kezében tartja az ellenállást és Kijevben maradva katonai tanácsadóival irányítja a megmaradt ukrán csapatokat. Egyelőre (szombat délután) a 3 milliós Kijev még ukrán kézen van, csupán az elővárosokban, a legkülső peremterületeken és a környező reptereken törnek előre az orosz csapatok.

forrás: LINK

Putyin, orosz elnök támadásának hátterében feltehetően Ukrajna 2014 utáni politikája és vezetése állhat - melyet előszeretettel nevez az orosz vezető nácinak és fasisztának - és amelyet a NATO-hoz való közeledése miatt az orosz érdekek elárulásával vádol. Az esetleges NATO csapatok ukrajnai megjelenésének megakadályozásáért indított háború deklarált célja a "nácitlanítás" és "demilitarizáció" valójában három dolgot jelent: orosz-barát (és NATO ellenes) új ukrán vezetés kialakítását Kijevben, az ukrán területek fegyveres állományának orosz ellenőrzés alá vonását és bizonyos területek elszakításának végrehajtását. Azt, hogy ezeket a célokat egy esetleges orosz győzelem után miként képzelné el Putyin, nem tudni. Egy orosz-barát bábkormány kialakítása például opció lehet, mely után kivonulhat az orosz hadsereg Ukrajnából, a helyszínen hagyva egy készenléti kontingenst a helyi fegyveres erők ellenőrzésére. De ne szaladjunk előre, még tartanak a harcok.

forrás: www.npr.org

Jelenleg egy lélektani fordulópont határán van Ukrajna: az ellenállás minden nappal hősiesebbé válik, hiszen az ukránok a világ második legerősebb haderejével szemben tartják magukat. Ha a Kijevért és a legnagyobb városokért, például a másfél milliós Harkivért folyó harc még 3-4 napig elhúzódik (vagy akár hetekre kitolódik), a világ hősként kezd majd tekinteni az ukránokra, akik innentől maguk is elhiszik, hogy győzhetnek. Ettől a ponttól kezdve lélektanilag megerősödve küzdenek tovább (a "csak azért sem hátrálunk meg" érzésével). Tehát minden egyes nap ami ellenállással és a nagyvárosok megtartásával telik nagyobb hőssé avatja az ukrán katonákat (az egész világ szemében). Zárójelben jegyezném meg, hogy az én szememben Zelenszkij már most is hős, hiszen nemet mondott az amerikai kimenekítési ajánlatra és Kijevben maradva aktív részt vállal a reménytelen küzdelemben, mindenhol biztatva katonáit a harcra. Pedig ő most a legkeresettebb ember Ukrajnában, a szpecnaz egységek egészen biztosan tűvé teszik érte Kijevet. (Ha elfogják, nem kérdés, hogy Putyin előbb koncepciós tárgyaláson ítélteti el, majd - ha meg is ússza kivégzését - élete végig egy orosz börtönben raboskodhat.)

Volodimir Zelenszkij (forrás: globaltimes.cn)

Az mindenképp érdekes, hogy miért lassult le az orosz előretörés a háború harmadik napján és miért nem tudják menetből elfoglalni az orosz egységek az ukrán nagyvárosokat. Valószínűleg nem egészen úgy alakul a hadi-helyzet, ahogyan Putyin elképzelte és az ukrán ellenállás is erősebb, mint várták. Kijev külvárosában például határozottan elakadt az orosz támadás. Összehasonlításul: amikor az USA vezette Irak-ellenes koalíció 248 ezer katonával (vagyis körülbelül hasonló nagyságú sereggel, mint a most Ukrajnára támadó orosz haderő) megindult Irak ellen, pontosan 21 nap kellett a teljes győzelemhez és az iraki főváros, Bagdad teljes bevételéhez. (A harc 2003 március 20-án indult és április 9-én kapitulált a főváros.) Bár hozzá kell tenni: Szaddam Husszein valamivel kisebb hadsereggel rendelkezett mint ma Ukrajna.

Bárhogyan is nézzük: 3 nap alatt az oroszok mindössze Ukrajna pár százalékát tudták csak elfoglalni, ahogyan ezt a The New York Times térképe is mutatja. A színezett területek közül a Krím félszigetet nem lehet számításba venni, mert azt nem a jelenlegi támadásban, hanem még 2014-ben foglalták el az oroszok.

forrás: www.nytimes.com

Ha Kijev ostromára történelmi analógiákat keresünk: Berlin ostroma a második világháború végén 17 napig tartott, Budapestért pedig kereken 50 napig folytak a harcok (1945-ben). Kérdés: Kijev vajon meddig fog kitartani és mennyire lesz pusztító az ostrom? Ha Putyin a végsőkig elszánt és Zelenszkij sem adja fel, akkor egy utcai harcokból és bombázásokból álló pokol alakulhat ki az ukrán fővárosban. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy a felek nem mennek el eddig és mihelyt elérik az orosz egységek a belvárost illetve Zelenszkij parancsnoki központját (bárhol is alakította azt ki), tárgyalóasztalhoz ül a két vezető. Ebben az esetben Putyin aláírat majd egy fegyverszüneti egyezményt és egy szerződést, mely 3 pontban teljesíti követeléseit: 1.Ukrajna garantálja semlegességét és azt, hogy soha nem lesz a NATO tagja 2. Átadja az Oroszország által igényelt területeket 3.Beleegyezik egy orosz-ukrán koalíciós válság-kormány felállításába.

Menekülők Kijevből a háború első napján. Forrás: LINK

Az elkövetkező napok valódi kérdése az, hogy melyik irányba "billen" az ukránok elszántsága: az utolsó pillanatokig kitartanak vállalva egy elhúzódó, hetekig, hónapokig tartó városi harcot (Kijevben, Harkivban és a nagyvárosokban) vagy Zelenszkij egy idő után tárgyalóasztalhoz ül Putyinnal. Mi a magunk részéről az előbbire tippelünk: Ukrajna lassan magára talál majd és Nyugat-Európa fegyveres segítségével egy lassú fordulatot hajt majd végre. Az orosz hadsereg az elkövetkező hetekben óriási veszteségeket fog elszenvedni (emberanyagban, harckocsiban, felszerelésben) mint ahogyan az orosz államkassza is végzetesen kimerül majd. Putyin valószínűleg nagyon megbánja döntését Ukrajna megszállásáról. Legvégül valamiféle kompromisszum lesz várható, de az orosz pénzügyi helyzet, gazdaság és hadsereg évtizedekkel esik majd vissza. Akárhogyan is lesz, egy biztos: az ukránok bátorsága már most igazolást nyert a világ szemében. 

 Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is! 

2022.02.26.(15:58) 

A második világháború haditechnikai szempontból történő vizsgálatakor mindig központi kérdés a szemben álló felek harckocsi típusainak összevetése. A keleti fronton ez a szovjet T-34, KV-1, ISZ-2 illetve a német Pz IV, Panther illetve Tiger összehasonlítását jelenti. Bár korábban a Háborúk blog is írt a Wehrmacht páncélosairól illetve a Szövetséges páncélosokról ezúttal az itt következő átvett posztban Számvéber Norbert (alezredes, elismert hadtörténész és levéltárvezető) írását közöljük, mely rávilágít arra, hogy 1943 júliusa érdekes és fontos szakaszhatárt jelentett a keleti front történetében. A jelzett dátum előtt a szovjet harckocsi-fölény volt érezhető, ám utána, egészen 1944 márciusáig a "német nagymacskák aranykora" következett. Ez ugyan a háború utolsó évére véget ért (1944 márciusa után már nem érvényesült a szovjet T-34/85 és az ISZ-2 harckocsik megjelenése után)  ám a szerzőt idézve "a német páncélos harcászati és harcvezetési fölény a teljes német vereségig kitartott".

Egy német Párduc (Panzer V.) harckocsi

A továbbiakban, posztunk hátralevő részében nézzük a téma-szakértő történész, Dr. Számvéber Norbert alezredes érdekes írását:

A német "nagymacskák" aranykora

/Írta: Számvéber Norbert, megjelent: Ars Militaria blog 2021 március 19./

Számvéber Norbert

Eredeti megjelenési hely: Ars Militaria blog

Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is!  

A háborús filmek rajongóinak, harckocsi-mániásoknak (like me), történelem kedvelőknek és haditechnika-fanoknak kötelező darab a 2018-ban készült, Aleksey Sidorov rendezte T-34. Régóta vártam megjelenését, hiszen mind a 4 előbb említett kategóriába beletartozom. Meghökkentő film még akkor is, ha valaki hozzám hasonlóan csak a régi orosz háborús filmeket ismeri és nem látta Putyin országának elmúlt években előállított filmes termését.

Először is a T-34 érdemeiről pár szót. A rendezés és a script pörgős, nyugati mintát követő tempóval tárja elénk a cselekményt, miközben tipikusan orosz idealizmussal, legyőzhetetlenséggel és színpadiassággal vegyíti a történéseket, így a végeredmény egy egyszerre keleti és nyugati keverék. Különleges a kamerahasználat: rengeteg a térbeli forgatás, a levegőből történő fényképezés, a belassított képkockázás és a CGI (utóbbi többnyire feleslegesen). A harcteret láthatjuk egymás után több szögből is és a levegőből, sőt a kilőtt és becsapódó lövedékeket belassítva "csodálhatjuk" egészen a becsapódásig. Eleinte érdekes ez a dolog, később fárasztó, végül már idegesítő. (Nekem legalábbis). A hangeffektek viszont és a háttérzene is jó, a feszültségfokozást szolgálják. Pozitívum a rengeteg harckocsi-felvétel: láthatunk egy T-34/76- ot és egy T-34/85 -öt felülről, alulról, oldalról és belülről vagy százszor. Felbukkannak még német Tigrisek, Párducok és Flak  88 -asok, mondhatni: még pár Ferdinand, Stug és Jagdpanther és teljes a német "büszkeség-lista". Rengeteg az izgalmas jelenet, harckocsi "párbaj" melyekből természetesen valahogy mindig (szó szerint mindig) a T-34 kerül ki győztesen. Nagyon sok a fals-lövés, a becsapódó, de nem végzetes találat, a páncélzatot súroló gránát, melyek nagy része túlzás.

Ami a történetet illeti egyszerű, mint a faék: adott egy fiatal és tapasztalatlan, de nagyon tehetséges és ravasz orosz harckocsizó-tiszt, Nyikolaj Ivuskin alhadnagy (Alexsander Petrov), aki előbb 1941 novemberében, majd (egy kis időugrást követően) 1944 tavaszán is hősies bátorsággal száll szembe a náci Németország katonáival és legfőbb ellenfelével, Klaus Jäger SS-Standartenführerrel. Mielőtt a sztori részleteire térnék előbb egy kis kitekintést tennék a címben szereplő orosz harckocsi-típusra.

Sidorov nem véletlenül választotta filmje témájául és címéül a T-34-et. Ez az orosz harckocsi-típus ugyanis önmagában is szimbóluma a "nagy honvédő háborúnak" Oroszországban. Sztálin 1934-ben rendelte el az orosz harckocsi-program beindítását melynek 1937-ben lett "sikerterméke" a T-34. A típus legelső darabjait csak 1941-ben tudtak a harcmezőkre is kiküldeni (éppen időben az 1941 júniusában meginduló Barbarossa-hadművelet kivédésére). Gyorsan megindult a T-34 tömeggyártása: összesen 35 ezer darabot készítettek belőle a háború végéig. Eleinte 76 mm-es löveggel, később, 1943-tól  már 85 mm -es harckocsi-ágyúval szerelték (hogy felvegye a versenyt a német Párducokkal és Tigrisekkel). Az első 400 db T-34/85 -ös 1943 decemberében került a harcoló alakulatokhoz, ám első front-bevetéseikre valószínűleg csak 1944 januárjában kerülhetett sor. [forrás] Viszont 1944 júniusára már számuk meghaladta a régi típusét.

A T-34 tervezői - Mihail Koskin, Aleksandr Morozov és Nyikolaj Kucserenko - egy olyan közepes harckocsit akartak létrehozni, mely olcsón előállítható, nagy hatótávolságú (kis fogyasztással) és könnyen szervizelhető. A végeredmény minden igényt kielégített: öntött tornyot tettek rá (olcsóság), diesel motort kapott (kis fogyasztás) és széles lánctalpat (jó terepbírás), de megmaradt közepes harckocsinak (súlya a 76 mm -es típusnak 28 tonna volt, a 85 mm-esnek 32 tonna lett) 4 fő kezelőszemélyzettel. 

T-34/85 -ös harckocsik 1943/44 telén a keleti fronton

Ma megoszlanak a szakértők abban a tekintetben, hogy a T-34 mennyire tekinthető a második világháború "siker-harckocsijának" hiszen tízezer szám lőtték ki a keleti-fronton, ám a háború alakulása mégis csak a T-34 híveit igazolja: a legyártott 35 ezer darab a sztálingrádi csatát követő 22 hónap alatt (1943 február - 1944 december) elegendőnek bizonyult a németek kiűzésére a Szovjetunióból.

Visszatérve a történetre - némi spoilerrel - a film kezdetén 1941 novemberének végén járunk, Moszkvától 35 km-re, ahol  Ivuskin alhadnagy a film első 30 percében egyetlen harckocsival tartóztat fel, (mi több: győz le) egy egész német támadó harckocsi-századot. Ez ugyan csak a mesében lehetséges, mégis látványos és élvezetes nyitójelenetet hoz számunkra. Az orosz tiszt trükkös módon álcázza T-34 -esét és lesből intézi el a németeket. Közben az utolsó harckocsi-párbajban szembe-kerül Klaus Jägerrel, aki végül egyszerűen lelövi. A bátor orosz tiszt azonban nem hal meg: a film időugrással ugyanis 1944-ben folytatódik tovább, amikor Ivuskin alhadnagyot egy németországi hadifogoly-táborban látjuk viszont, ahol szintén hősiesen áll helyt. Kínzások hatására sem árulja el nevét és rendfokozatát (bár ennek nem sok értelme van, a nemzetközi egyezmények szerint ugyanis minden elfogott katona pontosan ennyit árulhat el magáról).

A német koncentrációs táborban közben felbukkan Klaus Jäger, aki azóta ezredes lett (SS-Standartenführer). [A német és szövetséges rendfokozatoknak januárban szántam egy egész posztot.] Az SS tiszt terve egy mini-hadgyakorlat a koncentrációs-tábor mellett, melyben fiatal kadétjait ültetné három Tigrisbe, hogy azok egy bemutató keretében lőjék ki az Ivuskin vezette és a keleti fronton zsákmányolt T-34 -est (mely egyetlen gránátot sem kapna - csak hogy "sportszerű" legyen). Ezzel részint gyakorolnának "fiai", részint visszavághatna (szakmai alapon) a korábban őt legyőző Ivuskinnak is. A terv azonban visszafelé sül el: Ivuskin a bemutató alatt meglép a tábor kapuján át a T-34 -essel és a maga által kiválasztott 3 emberével. (Előtte némi meglepetést okoz még a náciknak: korábban elrejtett gránátokkal visszalő és egy német tankot meg is semmisít.) A szökésben segíti a film egyetlen női szereplője is: Anya Jartseva (Irina Starshenbaum), akihez később gyengéd szálak  fűzik Ivuskint (kapunk egy kis szerelmi szálat is).

A fő rivális: Klaus Jäger SS-Standartenführer (jobbra)

A szökevény orosz harckocsinak 300 km -t kell megtennie Csehországig, fél Németországon keresztül, mindössze 6 gránáttal. De mondanom sem kell: sikerül nekik, ami csoda-számba megy; ahogyan a harckocsi vezetője is mondja többször: "ha csodát akarsz, akkor csoda lesz". A mondat a film mottója is lehetne. A film utolsó 30 percében a T-34-es egy német városkában még egyszer utoljára megmérkőzik a német Párducokkal, melyek csapdába csalják. Látványos a végső összecsapás, melyben megint Ivuskin győz: kilő két Párducot, az utolsót pedig egy hídról a folyóba löki a Standartenführerrel együtt. A német tiszt lezuhanása előtt még kezét nyújtja az orosznak, ami a sportszerűség és elismerés jele (mondjuk a valóságban nem volt jellemző a nácikra, tegyük hozzá). A vége tehát Happy end, mindenki boldog, a 4 orosz harckocsizó plusz a lágerből velük elmenekült Anyecska vidáman lépik át a cseh határt (gyalogosan).

A T-34 egy látványos, de rengeteg túlzással és színpadias jelenettel teli háborús film, melyben kiélhetjük harckocsik iránti rajongásunkat. Ha elvonatkoztatunk a sok badarságtól, kimondottan élvezetes ahogyan bemutatja a harckocsi-párbajokat. Negatív kritika viszont például, hogy a film nagy részében nem érzünk háborús hangulatot: a németországi jelenetekben semmi nem utal arra, hogy háború lenne Európában. Nincsenek az égen bombázók, a német kisvárosok épek, tele jól táplált, makk egészséges lakosokkal, a menekülő T-34-es nyomába pedig nem erednek üldöző egységek (német harckocsik, teherautók, repülők), pedig 1944 tavaszán azért még a Reich rendelkezett ezzel-azzal.

A Tigris kontra T-34 versengést elég elfogultan kezeli a film

A háborús filmek és harckocsik rajongóinak azért mindenképp ajánlanám a filmet, mert rengeteg benne az egyedi felvétel. Úgy tudom nem készült a T-34 -hez szinkron, így aki felirattal nézi, számoljon a sajátos orosz "szinkronnal" mely annyit tesz, hogy a német karakterek eredeti német beszédét orosz nyelvű alámondás kíséri. (Szokatlan megoldás a XXI. században) Azok akik kevésbé harckocsi-őrültek és inkább egy fordulatos történetre illetve nagy ívű színészi játékra vágynak, nem biztos, hogy elégedettek lesznek a T-34 -el, mint ahogyan azok sem biztos, hogy elérik a katarzist, akik CSAK a realisztikus és hihető tankos jeleneteket szeretik.

A színészi alakítások többnyire kimerülnek a harckocsiban ordibáló orosz legénység érzelem-kitöréseiben, ahogy üdvrivalgásban törnek ki egy-egy találatot követően. Akadnak azért bajtársiasságot bemutató jelenetek is és mint már említésre került: van egy szerelmi sztori is a fő cselekményszál mellett. Alexandr Petrov [lásd jobb oldalt] mint főszereplő alakítása leginkább a nyitójelenetben nyerte el a tetszésem, a vallatásokban nyilván kevéssé számít amit nyújt, később pedig csak merész és elszánt tekintetében "gyönyörködhetünk" ahogyan a harckocsi periszkópjába hunyorog. Ami kiemelkedik az Ivuskin és a harckocsi vezető kapcsolata és összefogása arra nézve, hogy csak azért is elmenekülnek a lágerből. Itt érzünk némi pluszt és valódi színészi játékot is.

Mindent egybevéve a T-34 mégis csak egy filmes "csemege" orosz kivitelben, ritkaságként a temérdek amerikai alkotás között és egy látványos háborús történet is rengeteg harckocsis felvétellel. Ha ilyesmire vágyunk (én vágytam), akkor érdemes arra, hogy megnézzük.

Harmat Árpád

[A film linkje]

Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is!  

2020.02.08.13:35 

Különlegesnek és ritkának tekinthető napjainkban minden első világháborús témát feldolgozó film, főleg ha azt vesszük alapul, hogy a második világháborús alkotások mennyre felül-reprezentáltak a nagy világégések filmes bemutatásainak tekintetében (utóbbiból sokkal több készül a  mai napig). Erich Maria Remarque 1929-es világhírű regényéből - melynek címe: a "Nyugaton a helyzet változatlan" - Delbert Mann 1979-ben készített (ugyanilyen címmel) emlékezetes filmdrámát, mely egészen az 1917 című tavaly elkészült alkotásig az utolsó igazán színvonalas, magasabb költségvetésű film az első világháborúról. Realisztikus képeivel, a frontnapok mindennapjainak bemutatásával és a sokkolóan véres gyalogsági rohamok megjelenítésével a "Nyugaton a helyzet változatlan" máig az egyik legjobb háborús mozi, amit valaha készítettek. Ám most itt az 1917. Nézzük mennyire történet-hű és mennyire ad valódi filmélményt!

Az Amerikai szépség és a Skyfall rendezője, Sam Mendes saját script alapján készítette el tavaly az 1917-et, mely több szempontból is egyedinek mondható háborús dráma. Az egyik érdekessége a sajátos kamera-használat (és fényképezés) mégpedig az átélhető jelenetek érdekében, hiszen a cselekmény bemutatása során mindvégig úgy érezhetjük, hogy mi is ott vagyunk a szereplőkkel minden helyszínen. (Mintha nem lenének vágások, csak egyetlen folyamatos látványfolyam.) Szinte ott rohanunk mi is a két főhőssel a lövészárkokban, velük kóborlunk a senki földjén, a frontok között és egyikőjük oldalán menekülünk a német lövészek elől is a lángoló romvárosban. A másik sajátosság a háború képi bemutatása: hiszen hatásos hátterek, korhűen kialakított helyszínek, lövészárkok, egyenruhák és hiteles csatajelenetek teszik élményszerűvé a meglehetősen egyszerű alapsztorit.

A történelmi háttér

Az időpont 1917 áprilisa, a helyszín Észak-Franciaország, a belga határ közelében, Arras mellett (160 km-re Párizstól északkeletre) egy kisváros, Croissiles környéke. A háború ezen a vidéken ekkor már több, mint két és fél éve zajlik szakadatlanul. A harcot 1914 augusztusában a németek kezdték, Belgium és Franciaország megtámadásával, de a franciák (és az őket segítő britek) Párizs előtt megállították csapataikat. A két haderő ezt követően mindent elkövetett a másik fél megkerülésére, de ez egyikőjüknek sem sikerült. Végül egy hosszú, 500 km -es frontvonal jött létre a La Manche csatorna partvonalától egészen messze le délig, Svájcig húzódva. Ez az észak-dél irányú demarkációs vonal lövészárkok rendszeréből állt: egyik oldalon a németek, a másikon pedig az angolok és franciák alakították ki saját árkaikat. A küzdelem a lövészárkok között, az úgynevezett "senki földjén" zajlott, melyen hol az egyik, hol a másik fél próbált meg áttörni, leküzdve  drótakadályokat és ellenséges gépfegyver-tüzet. Értelmetlen állóháború folyt tehát rengeteg áldozattal, hosszú éveken keresztül. Ennek súlyponti szakasza, ahol a legtöbb csata és harc folyt mindvégig, a tengerpart és Verdun közti 300 km -es vonal lett. [lásd lenti térképet]

A háború harmadik évében, 1916 -ban, a németek jelentős létszám-átcsoportosításokra kényszerültek: támogatniuk kellet szövetségeseiket (az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregét) - főleg a románok hadba lépése (átállása és Magyarország elleni támadása) és az osztrákokat visszaszorító galíciai Bruszilov-offenzíva okán - így Észak-Franciaországban szükségük lett egy olyan erődrendszerre, mely kevés emberrel is jól védhető. Az is indokolta ezt a döntést, hogy 1916 -ban kudarcba fulladt a Verdun térségében megkísérelt előretörésük és rengeteg emberüket vesztették el a brit-francia ellentámadásnál is a Somme -i csatában. (1916 július 1 - november 18.)

A Hindenburg-vonal, mely néhány kilométerrel húzódott az eredeti front mögött, 1917 februárjára lett a németek fő védvonala (ekkor húzódtak ide vissza). Itt érte őket 1917 április 16-án az úgynevezett Nivelle-offenzíva, melyet sikeresen visszavertek és 3 hét alatt 160 ezres veszteséget okoztak a briteknek. Az 1917 című film vélhetően a Nivelle-offenzíva kezdetének idején játszódik amikor az antant csapatok a visszavonult németek megtámadására készülnek, nem tudva, hogy milyen iszonyatosan sok katonájuk esik majd el a harcokban. Persze a filmbeli történet szerint csak egyetlen ezred készül értelmetlen támadásra, de ezt is lefújják, az önfeláldozó brit futárok bravúros akciójának, Blake és Schofield küldetésének hála.

Ami a háborút illeti: 1917 őszétől a hadba lépő amerikaiak egyre több katonát küldtek a nyugati frontra, mely 1918 tavaszától egyértelműen éreztette már a hatását. Az 1918 nyári front-események már a németek visszavonulását és a háború közelgő végét hozták. A harcok csak 1918 november 11-é értek véget a compiegnei fegyverszünettel és Németország teljes vereségével.

A film erősségei és gyengéi

Az 1917 legfőbb erőssége - ahogyan ez már elhangzott - a látványvilág. Meglehetősen korhűen alakították ki ugyanis a lövészárkokat, stimmelnek a egyenruhák és érzékletes a "senki földjének" kihalt, sivár, szögesdrótokkal, elpusztult lovakkal, holttestekkel, bombatölcsérekkel teli megjelenítése is. Itt azonban akad azért némi hiányosság is: nem látunk ellenséges katonákat és kimaradnak a frontokra jellemző rohamok, gépfegyver- és tüzérségi zárótüzek, lövészárkokban zajló véres közelharcok is. Persze a történetfűzés olyan, hogy nincs szükség ilyen jelenetekre, mégis belecsempészhette volna valahogy a script, mondjuk afféle előzményként. Így ugyanis rengeteget veszít a néző. Épp az első világháborúra leginkább jellemző elemeket kell nélkülözzük, melyekből a nagy "előd" Nyugaton a helyzet változatlan ad némi "ízelítőt". (Igazából egyetlen rohamot azért látunk pár percig, a film legvégén, bár ezt is csak félig mutatja a kamera, hiszen csak a megiramodás kerül bemutatásra.)

A film erőssége a feszültség-fokozás a rendezés ügyes tempóváltásaival, a sajátos kamera használattal és a jól megválasztott hangeffektekkel. Ezen a téren Mendes köröket ver a Dunkirk rendezőjére, Christopher Nolan -re, aki csak a fülsiketítően hangos és idegesítően túltolt hangeffekt-orgiával tudta ugyanezt elérni (és még így sem nagyon jött össze). /A Dunkirről írt elemzésem kitér a film erősségeire és gyengéire is./ Az 1917-et illetően erősség a hangulat időről időre történő változtatása is, hiszen átadja a bajtársiasság, a hősiesség, az összefogás pozitív élményei mellett az áldozatvállalás és a szenvedés (a polgári lakosság gyötrődésének) érzését is. Utóbbi egy kisbabával bujkáló francia nő kétségbeesésén keresztül látható számunkra.

Negatívum a film akciószegénysége, (hiszen nincsenek frontharcok) és gyengeség a karakterek bemutatlansága is. A szereplőkről ugyanis szinte semmit nem tudunk, a forgatókönyv és a rendezés nem foglalkozik egyéni történeteikkel. Így nehéz azonosulni is velük, aggódni értük és szurkolni életben maradásukért. Ráadásul párbeszédeik is üresek, felszínesek, mintha Mendes direkt úgy akarná, hogy egyszerű, hétköznapi figurákként gondoljunk rájuk, akikből azokban az időkben több millió kuksolt azokban a bizonyos lövészárkokban.

Kimarad a tisztek vívódásainak, kétségeinek, reményeinek és érzéseinek szofisztikálása is, pedig ha valami, akkor ez biztosan érdekesen ábrázolható lett volna egy 1917-es történelmi közegben. Három kiváló színészt is "elpazarolnak" így: Mark Strongot (Smith parancsnok szerepében), Colint Firth -t (Erinmore tábornok szerepében) és Benedict Cumberbatch-et (MacKenzie ezredes szerepében). Mindhárman súlytalanná tett karaktert kapnak, hiszen nem érezzük a bennük dúló érzéseket, reményeiket (melyeket a közelgő offenzívához fűznek) és nem ismerjük meg kétségeiket sem a háborúval kapcsolatban.

Ebben az időpillanatban, 1917 tavaszán a brit és francia tisztek a támadáshoz kapcsolódó nagy győzelem reményét érezték mindenütt - Reims és Arras között - a lövészárkokban. Ekkor indult ugyanis, 1917 április 16-án a Robert Nivelle főparancsnok által elrendelt nagy Antant-támadás, melytől mindenki nagyon sokat remélt.

A film alaptörténete

A film két kulcsfigurája: Blake őrvezető (Dean-Charles Chapman) és Schofield őrvezető (George MacKay), akik a fronton szolgálnak. Egy nap aztán Erinmore tábornok (Colin Firth) furcsa parancsot ad nekik: át kell hatolniuk a senki földjén sőt a német állásokon is, hogy egy németek hátában állomásozó angol egységhez eljutva egy fontos üzenet adjanak át a 2. Davenshire ezred parancsnokának, MacKenzie ezredesnek (Benedict Cumberbatch). Az üzenet rendkívül egyszerű: ne indítson támadást a németek ellen, mert az ellenség csapdát állítva kelti azt a gyanút, hogy visszavonult, valójában épp az offenzívára vár. Mindezt légi-felvételekből tudja a tábornok, ám a távíróvonalak megsérülése miatt nem tudja erről értesíteni az ezredest. Ezért kellene a két bátor futár. Hogy miért pont ők? Mert Blake jó térkép-olvasó és mert testvére éppen annál az alakulatnál hadnagy (orvos), ahová el kell jutniuk. Vagyis személyesen érdekelt a küldetés sikerében: ha nem érnek időben az ezredhez és nem adják át időben az ezredesnek a tábornok parancsát - vagyis MacKenzie megindítja a támadást - akkor 1600 brit katona fog elesni a csapdában, köztük Blake testvére is.

A két futár elindul tehát és áthatol a megdöbbentően kihalt fronton és átjutnak a hasonlóan üres német vonalakon is. Viszontagságok érik őket, de csak egyikük jut el a célhoz és járul MacKenzie ezredes elé. Az angol főtiszt nehezen fogadja el a parancsot, de megteszi amit kell. A zárás lehetne akár happy end is ha nem érte volna annyi veszteség a fiúkat, az angol csapatokat és a frontterület lakosságát (melyről egy sajátos jelenet szól, amikor Schofield egy nőt és egy babát talál egy lángoló városban bujkálva). Az egész sztori valóságosnak, néhol sokkolónak hat, realisztikusan bemutatva az első világháború nyugati frontját 1917-ben. Ugyanakkor  történelmi szempontból nem minden stimmel tökéletesen.

Történész észrevételek

Az első észrevétel, hogy Sam Mendes érezhetően egyáltalán nem törekedett arra - a forgatókönyv elkészítése során és a rendezési koncepciók kitalálásakor - hogy történetét a valós front-eseményekhez kapcsolja. A film elején értésünkre adja ugyan, hogy 1917 áprilisában járunk, ám az ehhez az időszakhoz kötődő és előzményként bemutatható valós háborús közeg rövid bemutatását már megspórolja és cselekményét sem köti a megtörtént csatákhoz, offenzívákhoz. Nem hallunk az 1916-os háborús év nagy csatáiról (Somme, Verdun) és arról sem, hogy 1917-ben az antant csapatok (britek és franciák) nagy támadásokra készülnek.

A script egy konkrét hadművelet köré íródott, melyben egyetlen ezred (a 2. Davenshire ezred) készül támadásra egy elszigetelődött helyen. A gond: 1917-ben nemigen indított önálló támadást egyetlen ezred a nyugati fronton - mely mellesleg nem 1600 katonából áll - és az sem fordult elő, hogy egy ekkora alakulat a frontvonal MÖGÉ került volna. (Ha volt is ilyen eset az egyedi lehetett és nem jellemezte az 1917-es fronthelyzetet.) A forgatókönyv vélhetően azt a valós eseményt dolgozza fel (vagy legalábbis érinti) - mégpedig sajátos "ferdítésben" - mely esemény egy teljes frontszakasz offenzívája volt (nem csak egyetlen ezredé) 1917 április 16-án Robert Nivelle főparancsnok utasítására (ez volt a Nivelle-offenzíva). /Egyébként 850 ezer szövetséges katona volt részese./ A valóságban nem fújták le és három héten árt tartott, egészen 1917 május 9-ig. Ez idő alatt 160 ezer brit és 187 ezer francia katona tűnt el, vagy halt meg az értelmetlen rohamokban, melyeket erős védőállásokból vert vissza a német hadsereg. 

A Nivelle-offenzíva a valóságban

A pusztítás mértékéről alig lehet elképzelésünk: a zárótüzekben, gyalogsági rohamokban úgy hullottak az emberek, mint a legyek.  Végül az angol és francia katonák megtagadták az újabb támadásokban való részvételt (54 ezer parancsmegtagadás történt), Nivelle -t pedig leváltották. 

Összegzés

Az 1917 egy látványos, különleges hangulatú háborús film, mely visszaadja az első világháború érzésvilágát, ügyes rendezéssel és mesteri feszültség-fokozással, ám jellemzője a minimális karakterisztika, a rengeteg kihagyott lehetőség (valódi rohamok, harc és háborús elem kihagyása... stb) és a történelmi vonatkozások mellőzése. Mégis csak ajánlani tudom a háborús filmek és a történelem kedvelőinek, mert ad egy esszenciát az 1917-es esztendő nyugati frontjáról. Értékelésem: 75%

Harmat Árpád

 Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is! 

2020.02.01.12:26.

A második világháborús német haderő - mely a Wehrmacht és a Waffen-SS csapataiból tevődött össze - sok sikeres tábornokkal rendelkezett. Ezek közt akadt olyan, aki a páncélos fegyvernem szakértőjeként, mi több létrehozójaként szerzett hírnevet magának, mint Heinz Guderian tábornok, akadt aki zseniális stratégaként vált híressé, mint Erich von Manstein és akadt kiváló hadtestparancsnok is, mint Erwin Rommel. Ám mellettük az SS -ben is előfordultak olyan vezetők, akik minden téren megbecsülést élveztek. Ilyen volt az egyszerű tiszti-állományban Michael Wittmann százados, (aki valóságos legendaként 138 ellenséges harckocsit lőtt ki pályafutása alatt), tábornoki karban pedig Josef "Sepp" Dietrich Oberstgruppenführer, akit a Führer személyes barátjaként ismert mindenki. (A tábornoki karból egyedül Sepp tegezte mindvégig a Führert.)

Josef "Sepp" Dietrich messze nem volt katonai zseni, vagy kivételes stratéga, viszont a legjobb hadtest- és front-parancsnokok közé sorolták és a legjobb vezetőnek tekintették. Értett ugyanis emberei nyelvén, azok vakon teljesítették minden parancsát mert a végsőkig bíztak benne. Törődött beosztottjaival, ismerte őket és jutalmazta, ha sikeresek, bátrak vagy ravaszak voltak bevetéseik alkalmával. Mindezeken túl Dietrich bátorsága, vakmerősége és harctéri ravaszsága is kiemelendő, továbbá az a képessége, hogy nagyon gyorsan kitanulta a páncélos hadviselés fortélyait. Komoly szerepe volt a Barbarossa hadművelet ukrajnai hadmozdulataiban és a nyugati fronton az ardenneki ellentámadásban. Egészen a háború végéig élvezte a Hitler bizalmát és barátságát, talán részben azért is mert a Führer valahogy  közelebb érezte magához a bajor, szegény-paraszti sorból felemelkedett - és saját származásához és életútjához  is közelebb álló - Dietrichet, mint a sok arisztokrata, porosz nemesből lett tábornokot, aki körülvette.

A Führer a híres XVI. századi német zsoldosvezérhez, Georg von Frundsberghez (1473-1528) hasonlította Dietrichet, Göbbels pedig a "keleti front oszlopának" nevezte. a páncélostábornokot. Az mindenesetre biztos, hogy Dietrich pályafutása során minden kitüntetést és előléptetést megkapott, így az egész háború alatt Hitler bizalmasának tartották. (Mindössze négyen kapták meg az SS legmagasabb rendfokozatát, az SS-Oberstgruppenführeri rangot, az egyik Dietrich volt.) Pályafutása közben megőrizte legendás humorérzékét és még a legfeszültebb helyzetekben is képes volt megereszteni néhány vicces beszólást.

Dietrich a fronton egyeztet a hadműveletekről

Dietrich azon kevesek közé tartozott, aki Hitlert a kezdetektől ismerte, és a Führert politikai pályájának kezdetétől szolgálta. Az 1892-ben szegény földműves családba született későbbi tábornok már 19 évesen katonai pályára lépett és az első világháborút többszörösen kitüntetett altisztként harcolta végig. (Megkapta az I. és II. osztályú vaskeresztet is.) A háború végén, 1918-ban az első német motorizált páncélos egységekhez került és velük harcolt a cambriai csatában. A világháború után Dietrich megmaradt a német fegyveres erők szolgálatában és segítette a Bajor Tanácsköztársaság leverését, majd a Bajor Rendőrség törzsőrmestere lett. A versaillesi békerendezés lehetetlenné tette, hogy a frontokról hazatérő katonák a német hadsereg tagjai maradhassanak (hiszen csak 100 ezer katona megtartását engedélyezte a béke-diktátum), így sokan (köztük Dietrich) is különböző egyéb fegyveres testületeknél, például rendőri szerveknél helyezkedtek el.

Az első képen Dietrich épp Wilhelm Mohnkével fog kezet (aki a kép készítésekor még csak alezredes), a második képen pedig a legendás tábornagy, Gerd von Rundstedt oldalán áll

Josef Dietrich 1921-ben találkozott először Hitlerrel, amikor a Führer az első, München-szerte ismert és híres beszédeit tartotta a város különböző sörözőiben. Kettejük közt szinte azonnal kialakult a szimpátia, így a későbbi páncélos tábornok aktívan támogatta Hitler az 1923-as hatalomátvételi kísérletében, a müncheni-sörpuccsban is. Ezért a tettéért azok közé a kivételezettek köré került, akik halálukig viselhették a "Vér Érdemrendet". (Hitler 1933-ban alapította ezt a rendet az őt elsők közt támogatottak számára. Tagjai tehát a nácik legfelső bizalmi elitjéhez sorolódtak.)

Dietrich második feleségével, fiai édesanyjával [forrás:link]

A két világháború közti években Josef Dietrich egyrészt családot alapított (kétszer nősült, két fia a második feleségétől született) másrészt felemelkedett a ranglétrán, mégpedig a lehető legmagasabb szintre. 1928-ban, amikor az SS tagja lett, még csak őrnagyi (SS-Strumbannführer) rendfokozatot tudhatott magáénak, majd egy évre rá már ezredes lett és a Reichstag tagja, 1933-ban pedig az akkor megalakuló "SS-Leibstandarte Adolf Hitler" nevű elit katonai egység és testőrség parancsnokává nevezték ki. A válogatott emberekből álló különítmény őrzászlóaljként alakult, de a háború alatt hadosztállyá bővült és bár Himmler parancsnoksága alá tartozott, parancsait mégis közvetlenül Hitlertől kapta. Mire a második világháború kirobbant, Dietrich már SS-Obergruppenführerré lépett elő és Adolf Hitler legbizalmasabb tábornokává vált.

Az itt következő képeken jól látható, hogy a Führer gyakran találkozott Dietrich-hel: az első fotón épp a Berghof teraszán üdvözlik egymást, 1943 március 27-én, a másodikon pedig Hitler Kelet-poroszországi főhadiszállásán (a Wolfsshanze, azaz Farkasodú egyik helyiségében) mégpedig 1944 augusztus 10-én:

Dietrich a lengyelországi hadjáratban, a Leibstandarte élén (mely ekkor már zászlóaljból motorizált ezreddé lépett elő), a 17. gyaloghadosztály legfontosabb egysége lett és komoly szerepet játszott Varsó ostromában. Később az egység, Nyugat-Európa lerohanásakor, Hollandiában harcolt, ahol sikeresen vezette az Ijssel folyón való áttörést. Franciaországban Dietrich csapata foglalta el Chateau Thierry és Clermont-Ferrand városait is (4 ezer foglyot ejtve). Az 1941-es esztendő első felében Dietrich a Balkánon harcolt csapataival (Prilepnél), majd a Szovjetunió lerohanásakor a Dél-Hadseregcsoportban tevékenykedett, miközben a Leibstandarte ezredből gyaloghadosztállyá bővült.

Sepp Dietrich mindenhol megállta a helyét, sőt elvitathatatlan sikereket aratott Lengyelországban, Hollandiában, Franciaországban és Bulgáriában is. Mindeközben a páncélos és harckocsi-hadviselés egyik legjobbjává küzdötte fel magát. Precíz alapossággal tanulmányozta az ellenséges és német harckocsik erősségeit és hibáit, majd előnyt kovácsolt ezekből. Mindig mindenhol a front közelében, emberei között tartózkodott, közel a tűzvonalhoz, akármilyen magas rendfokozatban volt is.  

 Sepp Dietrich tábornok a katonái között, a fronton, miközben az egyik őrmesterével tréfálkozik 

Dietrich harctéri sikerei közül a legjelentősebbeket Ukrajnában hajtotta végre, egyrészt a Krím félsziget elfoglalásakor (1941/42-ben) és Taganrog kikötőjének bevétele során, másrészt Harkov visszavételénél (1943 elején). Mindezek mellett Dietrich aktiv részese volt (egységével együtt) a kurszki tankcsatának (1943 júliusában), melyben 90 szovjet páncélost lőttek ki emberei és további 30-at páncélgránátosai. Bár az ütközet után a németek visszavonulásra kényszerültek, Dietrich érdemei elvitathatatlanok voltak. Egysége azonban más parancsnok alá került, ő pedig megkapta az I. SS-páncéloshadtest irányításának feladatát. Alig 8 hónappal később, 1944 április 20-án Hitler Dietrichnek adományozta az SS legmagasabb rendfokozatát (melyet csak 4-es viseltek), vagyis SS-Oberstgruppenführer lehetett. [A katonai rendfokozatokról szóló posztunkban bővebb információk olvashatóak az egyes katonai jelzésekről, rangokról.]

A háború végét Dietrich a nyugati fronton töltötte: részese volt a normandiai harcoknak, 1944 júliusától előbb az 5., majd a 6. elit páncéloshadsereg parancsnoka lett. Közben azonban tehetetlenül szemlélte a német tartalékok értelmetlen elherdálását és Hitler számtalan hibás parancsát. Végül, valamikor 1944 őszén alkoholizálni kezdett és csalódott a Führerben. Később viszont 1944 végén újra aktivizálódott, amikor részt vett az ardenneki német ellentámadásban, melynek az ő alakulata adta a gerincét. 1944 december 16-án részese lett a támadás megindulásának, hogy elérje és elfoglalja Antwerpent. A hadművelet azonban elakadt (nem kis részben a benzintartalékok hiánya miatt) és Dietrich újra csalódottá vált a hadvezetést és Hitlert illetően.  

 Hitler bizalmas kézfogással üdvözli a Farkasodúban Dietrichet (1944)

Dietrich utolsó nagyobb hadműveletét Magyarországon vezette, amikor a 6. német páncélos-hadsereggel Sárrét közelében (a Dunántúlon, Székesfehérvár mellett) ellentámadást indított Tigriseivel. A német offenzíva azonban itt is elakadt a sáros terepviszonyok miatt, így Dietrich királytigrisei mozgásképtelenekké váltak és azokat az oroszok sorra kilőtték. A harcok legvégén a német SS-tábornok az oroszok helyett az amerikaiaknak adta meg magát. A szövetségesek háborús bűnösként kezelték, noha soha nem nyert bizonyítást, hogy parancsot adott volna civilek lemészárlására. (Vádolták a Malmedy-ben végrehajtott mészárlással is, amikor az ardenneki csata során szövetséges hadifoglyokat öltek meg, ám a parancsot nem Dietrich adta ki.) Végül előbb halálra ítélték, majd ezt megváltoztatták és 25 évet kapott. Mégis 10 év után szabadult, 1955-ben, de 1 évvel később újra vád alá helyezték a hosszú kések éjszakájában betöltött szerepe miatt. Később, 1959-ben megint szabadon engedték, egészségi problémái miatt. Josef Dietrich 1966-ban távozott az élők sorából Stuttgart közelében (Ludwigsburgban) szívroham következtében.

Harmat Árpád

A témához kiemelten ajánlott posztunk: Rendfokozatok a II.világháborúban

 Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is! 

A történelem során a katonai rendfokozatokra a tömeg-hadseregek megjelenésétől lett szükség, amikortól a nagyobb létszámú katonai alakulatok irányítása, a több fegyvernem (lovasság, tüzérség, gyalogság) összehangolása, illetve a bonyolultabb hadműveletek végrehajtása megkövetelte a többszintű parancsnoki hierarchiát és a különböző szintű alakulatok alá-fölé rendeltségét. A XVIII. században, az 1700-as évek háborúitól [Spanyol Örökösödési Háború (1700-1714), Nagy Északi Háború (1700-1721), Osztrák Örökösödési Háború (1740-1748), Hétéves Háború (1756-1763), Amerikai Függetlenségi Háború (1775-1783)] de főleg a napóleoni háborúkban (1792-1815) már több tízezres, sőt százezres hadseregek csaptak össze. Napóleon seregében - mely az újkori világtörténelem első igazi tömeghadserege volt - már jól megszervezett csapattestek, századok, ezredek, hadosztályok szerepeltek, így hadnagyok, kapitányok, ezredesek és tábornokok vezették az alakulatokat.

A katonai rendfokozatok később cizellálódtak, bővültek és országonként kisebb-nagyobb eltéréseket képeztek, ami aztán a rendfokozati jelölésekben (inszigniákban) is megmutatkozott. A két nagy világháború a hadviselést és a harctéri egységek felépítését aprólékos és alapos rendszerbe helyezte, létrehozva a modern hadtudományt. Ennek volt része a rendfokozatok kérdése. Jelen poszt a második világháború rendfokozataival foglalkozik, azon belül is a német és angolszász katonai inszigniákkal és csak a szárazföldi fegyvernemeknél. A téma részben mint érdekesség (önmagában is) figyelmet érdemel, részben a különböző háborús filmek kapcsán kerül elő gyakran, részben pedig az iskolai történelemórákon merül fel (eredeti archív képek megtekintésekor). /Ez utóbbi saját tapasztalat is./

A második világháborús német fegyveres erők két nagy részből tevődtek össze, melyek hadvezetése, csak a legfelső szinte kapcsolódott össze: ez a Wehrmacht és a Schutzstaffel fegyveres ága, a Waffen-SS volt. A két rész aránya a harcok alatt sokat változott, kezdetben az SS alig 2-3% -át képezte a közel 7 milliós Wehrmachtnak, később ez az arány elérte a 8-9 százalékot is. Ami rendfokozati jelzéseiket illeti: az teljesen eltérő volt, sőt maguk a rendfokozatok is más - más neveket kaptak a Wehrmachtban és az SS -ben. Mi több bizonyos rendfokozatok csak az egyik, vagy másik szervezetben voltak megtalálhatóak. Az alábbi ábrán a Wehrmacht rendfokozatait és azok vállap jelzéseit láthatjuk:

Ha nagy hírű német tábornokokat nézzük: a sztálingrádi erőket vezető Friedrich Paulus vezérezredes (Generaloberst) volt csak a csata során léptette elő Hitler tábornaggyá (Generalfeldmarshallá), remélve, hogy így nem adja majd meg magát (mivel korábban egyetlen német tábornagy sem tett ilyet). [Ami azt illeti nem jött be a dolog a Führernek.] Heinz Guderian, a német páncélos és harckocsi fegyvernem atyja szintén vezérezredes volt, ám ő később sem kapott marsallbotot. Az alábbi képen Guderian vezérezredesi, Erwin Rommel pedig tábornagyi jelzéssel látható:

A Waffen-SS egészen más elnevezéseket használt, melyek mindegyikében szerepelt a vezér, azaz führer kifejezés. Ha csak a tiszti rendfokozatokat nézzük: untersturmführer (hadnagynak megfelelő), obersturmführer (főhadnagynak megfelelő), hauptsurtmführer (századosnak megfelelő), sturmbannführer (őrnagynak megfelelő), obersturmbannführer (alezredesnek megfelelő) és standartenführer (ezredesnek megfelelő) rendfokozat volt ismert. Ezeket aztán egy olyan fokozat követte, melyet sem a Wehrmacht, sem az angolszász haderő nem használt: az oberführer. Ami a Waffen-SS tábornoki rendfokozatokat illeti: négy fokozat került kialakításra, a brigadeführer (dandártábornok), gruppenführer (vezérőrnagy), obergruppenführer (altábornagynak megfelelő) és oberstgruppenführer (vezérezredesnek megfelelő). Ám a tábornagynak megfelelő rendfokozatot illeti, az kimaradt, helyette a reichsführeri fokozat került a listába, amit viszont kizárólag Heinrich Himmler (az SS feje) viselt.

Az alábbi felvételen Reinhard Heydrich, Himmler jobbkeze és az SS egyik legmagasabb rangú vezetője látható, aki ekkor még SS-Gruppenführer rendfokozatot visel gallérján. Később, 1941-ben léptetik majd elő SS-Obergruppenführerré, amikortól a három ágú levéljelzés mellé még egy inszignia-pöttyöt kap egyenruhájára (haláláig ez lesz besorolása).

Az itt következő képen Rudolf Höss látható, aki a hírhedt haláltábor, Auschwitz-Birkenau táborparancsnoka volt. Egyenruháján jól látható az SS-Obersturmbannführer rendfokozati jelzés, ami az alezredesnek felel meg. Hösst nem nevezték ki ezredesnek, a háború végéig ebben a rangban szolgált. (1946 márciusában fogták el, 1947 áprilisában akasztották fel saját haláltáborának egyik krematóriuma előtt.)

A második világháborús angolszász hadseregek (Nagy-Britannia, USA) mindkét említett rendfokozati jelölésrendszerektől eltértek, teljesen más szimbólum-szisztémát alkalmazva. (Mely egyébként napjainkban is érvényes, kevés, apró eltéréstől eltekintve.) Az amerikai hadnagyoknál egyetlen arany sáv, főhadnagyoknál egy ezüst sáv, századosoknál két ezüst sáv, őrnagyoknál arany tölgyfalevél, alezredeseknél ezüst tölgyfalevél, ezredeseknél ezüst sas, tábornokoknál pedig csillagok jelölik a különböző rendfokozatokat.

Ha második világháború három leghíresebb szövetséges tábornokát nézzük: George Patton például 3 csillagos tábornok volt (1943 tavasza és 1945 áprilisa között) egyetlen amerikai hadsereget vezetett, Omar Bradley már 4 csillagot viselt vállapján (több szövetséges hadsereg felett parancsnokolt), Dwight D. Eisenhower pedig (az egész európai szövetséges haderő legfelsőbb parancsnoka) 5 csillaggal büszkélkedhetett (1944 decemberétől).

A fenti képen az ekkor még 4 csillagos Dwight Eisenhower látható, mellette pedig a 3 csillagos George Patton. A háborút mindketten eggyel több csillaggal fejezték be. Bár ez előbbi esetében nem sokat számított, hiszen 8 évvel később az Egyesült Államok elnöke lehetett.

Ami a britek rendfokozatait és azok jelölését illeti: némileg eltért az amerikaitól, ők apró korona jeleket helyeztek el vállapjaikon, a tábornokok esetében keresztbe tett kardokkal is kiegészítették ezeket. Itt az angol hadsereg rendfokozatai láthatóak, majd Bernard Law Montgomery tábornok "General" (vezérezredes) jelzéssel.

Egy filmes példa a tiszti rendfokozatok jelölésére: Steven Spielberg 1998-as háborús mozija, a Ryan közlegény megmentése, melyben Tom Hanks egy amerikai századost alakít. Sisakján a normandiai partraszállást bemutató jelenetben végig jól látható a két századosi sáv:

Ami az altiszteket illeti, a jelölések az Amerikai Egyesült Államok szárazföldi egységeinél egészen más ábrázolás-világot mutatnak.

Az amerikai hadsereg altisztjei esetében a rendfokozati jelzés az egyenruha ujján szerepelt (és szerepel ma is) mégpedig ék alakú sávok és ívek formájában. A híres Kelly hősei című filmben Telly Savalas (Bazi Joe) master sergeant jelzést visel egyenruháján, Bradd Pitt pedig a Fury című 2014-es, szintén második világháborús filmben törzsőrmesteri (sraff sergeant) rendfokozati jelet.

A rendfokozati inszigniák napjainkban is a legtöbbet használt szimbólumok. Használják ezeket a világ minden hadseregében, ám még ma is más-más jelölés-rendszert használ minden fegyveres szervezet.

Harmat Árpád

 Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is!

2020.01.24 (00:14)