A háborús filmek rajongóinak, harckocsi-mániásoknak (like me), történelem kedvelőknek és haditechnika-fanoknak kötelező darab a 2018-ban készült, Aleksey Sidorov rendezte T-34. Régóta vártam megjelenését, hiszen mind a 4 előbb említett kategóriába beletartozom. Meghökkentő film még akkor is, ha valaki hozzám hasonlóan csak a régi orosz háborús filmeket ismeri és nem látta Putyin országának elmúlt években előállított filmes termését.

Először is a T-34 érdemeiről pár szót. A rendezés és a script pörgős, nyugati mintát követő tempóval tárja elénk a cselekményt, miközben tipikusan orosz idealizmussal, legyőzhetetlenséggel és színpadiassággal vegyíti a történéseket, így a végeredmény egy egyszerre keleti és nyugati keverék. Különleges a kamerahasználat: rengeteg a térbeli forgatás, a levegőből történő fényképezés, a belassított képkockázás és a CGI (utóbbi többnyire feleslegesen). A harcteret láthatjuk egymás után több szögből is és a levegőből, sőt a kilőtt és becsapódó lövedékeket belassítva "csodálhatjuk" egészen a becsapódásig. Eleinte érdekes ez a dolog, később fárasztó, végül már idegesítő. (Nekem legalábbis). A hangeffektek viszont és a háttérzene is jó, a feszültségfokozást szolgálják. Pozitívum a rengeteg harckocsi-felvétel: láthatunk egy T-34/76- ot és egy T-34/85 -öt felülről, alulról, oldalról és belülről vagy százszor. Felbukkannak még német Tigrisek, Párducok és Flak  88 -asok, mondhatni: még pár Ferdinand, Stug és Jagdpanther és teljes a német "büszkeség-lista". Rengeteg az izgalmas jelenet, harckocsi "párbaj" melyekből természetesen valahogy mindig (szó szerint mindig) a T-34 kerül ki győztesen. Nagyon sok a fals-lövés, a becsapódó, de nem végzetes találat, a páncélzatot súroló gránát, melyek nagy része túlzás.

Ami a történetet illeti egyszerű, mint a faék: adott egy fiatal és tapasztalatlan, de nagyon tehetséges és ravasz orosz harckocsizó-tiszt, Nyikolaj Ivuskin alhadnagy (Alexsander Petrov), aki előbb 1941 novemberében, majd (egy kis időugrást követően) 1944 tavaszán is hősies bátorsággal száll szembe a náci Németország katonáival és legfőbb ellenfelével, Klaus Jäger SS-Standartenführerrel. Mielőtt a sztori részleteire térnék előbb egy kis kitekintést tennék a címben szereplő orosz harckocsi-típusra.

Sidorov nem véletlenül választotta filmje témájául és címéül a T-34-et. Ez az orosz harckocsi-típus ugyanis önmagában is szimbóluma a "nagy honvédő háborúnak" Oroszországban. Sztálin 1934-ben rendelte el az orosz harckocsi-program beindítását melynek 1937-ben lett "sikerterméke" a T-34. A típus legelső darabjait csak 1941-ben tudtak a harcmezőkre is kiküldeni (éppen időben az 1941 júniusában meginduló Barbarossa-hadművelet kivédésére). Gyorsan megindult a T-34 tömeggyártása: összesen 35 ezer darabot készítettek belőle a háború végéig. Eleinte 76 mm-es löveggel, később, 1943-tól  már 85 mm -es harckocsi-ágyúval szerelték (hogy felvegye a versenyt a német Párducokkal és Tigrisekkel). Az első 400 db T-34/85 -ös 1943 decemberében került a harcoló alakulatokhoz, ám első front-bevetéseikre valószínűleg csak 1944 januárjában kerülhetett sor. [forrás] Viszont 1944 júniusára már számuk meghaladta a régi típusét.

A T-34 tervezői - Mihail Koskin, Aleksandr Morozov és Nyikolaj Kucserenko - egy olyan közepes harckocsit akartak létrehozni, mely olcsón előállítható, nagy hatótávolságú (kis fogyasztással) és könnyen szervizelhető. A végeredmény minden igényt kielégített: öntött tornyot tettek rá (olcsóság), diesel motort kapott (kis fogyasztás) és széles lánctalpat (jó terepbírás), de megmaradt közepes harckocsinak (súlya a 76 mm -es típusnak 28 tonna volt, a 85 mm-esnek 32 tonna lett) 4 fő kezelőszemélyzettel. 

T-34/85 -ös harckocsik 1943/44 telén a keleti fronton

Ma megoszlanak a szakértők abban a tekintetben, hogy a T-34 mennyire tekinthető a második világháború "siker-harckocsijának" hiszen tízezer szám lőtték ki a keleti-fronton, ám a háború alakulása mégis csak a T-34 híveit igazolja: a legyártott 35 ezer darab a sztálingrádi csatát követő 22 hónap alatt (1943 február - 1944 december) elegendőnek bizonyult a németek kiűzésére a Szovjetunióból.

Visszatérve a történetre - némi spoilerrel - a film kezdetén 1941 novemberének végén járunk, Moszkvától 35 km-re, ahol  Ivuskin alhadnagy a film első 30 percében egyetlen harckocsival tartóztat fel, (mi több: győz le) egy egész német támadó harckocsi-századot. Ez ugyan csak a mesében lehetséges, mégis látványos és élvezetes nyitójelenetet hoz számunkra. Az orosz tiszt trükkös módon álcázza T-34 -esét és lesből intézi el a németeket. Közben az utolsó harckocsi-párbajban szembe-kerül Klaus Jägerrel, aki végül egyszerűen lelövi. A bátor orosz tiszt azonban nem hal meg: a film időugrással ugyanis 1944-ben folytatódik tovább, amikor Ivuskin alhadnagyot egy németországi hadifogoly-táborban látjuk viszont, ahol szintén hősiesen áll helyt. Kínzások hatására sem árulja el nevét és rendfokozatát (bár ennek nem sok értelme van, a nemzetközi egyezmények szerint ugyanis minden elfogott katona pontosan ennyit árulhat el magáról).

A német koncentrációs táborban közben felbukkan Klaus Jäger, aki azóta ezredes lett (SS-Standartenführer). [A német és szövetséges rendfokozatoknak januárban szántam egy egész posztot.] Az SS tiszt terve egy mini-hadgyakorlat a koncentrációs-tábor mellett, melyben fiatal kadétjait ültetné három Tigrisbe, hogy azok egy bemutató keretében lőjék ki az Ivuskin vezette és a keleti fronton zsákmányolt T-34 -est (mely egyetlen gránátot sem kapna - csak hogy "sportszerű" legyen). Ezzel részint gyakorolnának "fiai", részint visszavághatna (szakmai alapon) a korábban őt legyőző Ivuskinnak is. A terv azonban visszafelé sül el: Ivuskin a bemutató alatt meglép a tábor kapuján át a T-34 -essel és a maga által kiválasztott 3 emberével. (Előtte némi meglepetést okoz még a náciknak: korábban elrejtett gránátokkal visszalő és egy német tankot meg is semmisít.) A szökésben segíti a film egyetlen női szereplője is: Anya Jartseva (Irina Starshenbaum), akihez később gyengéd szálak  fűzik Ivuskint (kapunk egy kis szerelmi szálat is).

A fő rivális: Klaus Jäger SS-Standartenführer (jobbra)

A szökevény orosz harckocsinak 300 km -t kell megtennie Csehországig, fél Németországon keresztül, mindössze 6 gránáttal. De mondanom sem kell: sikerül nekik, ami csoda-számba megy; ahogyan a harckocsi vezetője is mondja többször: "ha csodát akarsz, akkor csoda lesz". A mondat a film mottója is lehetne. A film utolsó 30 percében a T-34-es egy német városkában még egyszer utoljára megmérkőzik a német Párducokkal, melyek csapdába csalják. Látványos a végső összecsapás, melyben megint Ivuskin győz: kilő két Párducot, az utolsót pedig egy hídról a folyóba löki a Standartenführerrel együtt. A német tiszt lezuhanása előtt még kezét nyújtja az orosznak, ami a sportszerűség és elismerés jele (mondjuk a valóságban nem volt jellemző a nácikra, tegyük hozzá). A vége tehát Happy end, mindenki boldog, a 4 orosz harckocsizó plusz a lágerből velük elmenekült Anyecska vidáman lépik át a cseh határt (gyalogosan).

A T-34 egy látványos, de rengeteg túlzással és színpadias jelenettel teli háborús film, melyben kiélhetjük harckocsik iránti rajongásunkat. Ha elvonatkoztatunk a sok badarságtól, kimondottan élvezetes ahogyan bemutatja a harckocsi-párbajokat. Negatív kritika viszont például, hogy a film nagy részében nem érzünk háborús hangulatot: a németországi jelenetekben semmi nem utal arra, hogy háború lenne Európában. Nincsenek az égen bombázók, a német kisvárosok épek, tele jól táplált, makk egészséges lakosokkal, a menekülő T-34-es nyomába pedig nem erednek üldöző egységek (német harckocsik, teherautók, repülők), pedig 1944 tavaszán azért még a Reich rendelkezett ezzel-azzal.

A Tigris kontra T-34 versengést elég elfogultan kezeli a film

A háborús filmek és harckocsik rajongóinak azért mindenképp ajánlanám a filmet, mert rengeteg benne az egyedi felvétel. Úgy tudom nem készült a T-34 -hez szinkron, így aki felirattal nézi, számoljon a sajátos orosz "szinkronnal" mely annyit tesz, hogy a német karakterek eredeti német beszédét orosz nyelvű alámondás kíséri. (Szokatlan megoldás a XXI. században) Azok akik kevésbé harckocsi-őrültek és inkább egy fordulatos történetre illetve nagy ívű színészi játékra vágynak, nem biztos, hogy elégedettek lesznek a T-34 -el, mint ahogyan azok sem biztos, hogy elérik a katarzist, akik CSAK a realisztikus és hihető tankos jeleneteket szeretik.

A színészi alakítások többnyire kimerülnek a harckocsiban ordibáló orosz legénység érzelem-kitöréseiben, ahogy üdvrivalgásban törnek ki egy-egy találatot követően. Akadnak azért bajtársiasságot bemutató jelenetek is és mint már említésre került: van egy szerelmi sztori is a fő cselekményszál mellett. Alexandr Petrov [lásd jobb oldalt] mint főszereplő alakítása leginkább a nyitójelenetben nyerte el a tetszésem, a vallatásokban nyilván kevéssé számít amit nyújt, később pedig csak merész és elszánt tekintetében "gyönyörködhetünk" ahogyan a harckocsi periszkópjába hunyorog. Ami kiemelkedik az Ivuskin és a harckocsi vezető kapcsolata és összefogása arra nézve, hogy csak azért is elmenekülnek a lágerből. Itt érzünk némi pluszt és valódi színészi játékot is.

Mindent egybevéve a T-34 mégis csak egy filmes "csemege" orosz kivitelben, ritkaságként a temérdek amerikai alkotás között és egy látványos háborús történet is rengeteg harckocsis felvétellel. Ha ilyesmire vágyunk (én vágytam), akkor érdemes arra, hogy megnézzük.

Harmat Árpád

[A film linkje]

Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is!  

2020.02.08.13:35