Noha a második világháború legfontosabb frontjai Európában húzódtak, az Egyesült Államok és Japán heroikus küzdelmet folytattak egymással a Csendes-óceánon, már 1941-től kezdődően. Japán fanatikus elszántsággal, valódi szamuráj-szellemben harcolt földön, égen és levegőben, így térdre kényszerítése csak közel 4 éven keresztül tartó szívós küzdelemben 1945 szeptemberére valósulhatott meg. De melyek voltak ezen harc nagy fordulópontjai és csatái?

A kép forrása: maxwell.af.mil

 Csendes-óceáni fronton a fordulatot az 1942 júniusi Midway-i tengeri csata hozta el a háború menetében. Ebben a különleges ütközetben – melynek során a harcba bocsátkozó amerikai és japán flották hajói nem is látták egymást és mindent a repülőgép-hordozókról indított bombázók illetve vadászgépek döntöttek el – hihetetlen módon az USA aratott győzelmet, amivel visszavághatott végre a 7 hónappal korábbi, szégyenletes japán támadásért, mely hadüzenet nélkül, váratlanul érte Hawaiit és Pearl Harbort (és amivel a két ország harca kezdetét vette 1941 decemberében). A Pearlt ért csapásban 2403 amerikai élet veszett oda és az USA kilenc hajója süllyedt az óceán fenekére (köztük 4 csatahajó).

Midway-nél viszont az amerikai diadal annak dacára történt, hogy az erőviszonyok a csata kezdetén egyértelműen az amerikaiak ellen szóltak. Noha kódfejtőiknek hála ezúttal tudtak a támadásról, kevesebb hordozóval rendelkeztek így az ütközetben Japán győzelme volt a valószínűbb. Végül az összecsapás afféle „hihetetlen győzelemként” vonult be az amerikai hadtörténetben. A csata főszereplői pedig, a japán Yamamoto tengernagy és az amerikai Spruance admirális örök időkre beírták nevüket a nagy tengeri ütközetek legendáriumába. Mivel a midway-i csatában a győztes amerikaiak elsüllyesztették a japán hordozók nagy részét, az erőviszonyok egyértelműen Amerika javára változtak.

Az 1942 második felében zajló Guadalcanali hadjárattól kezdődően (a Salamon szigeteknél, Ausztrália közelében) az amerikaiak fokozatosan kezdték vissza-szorítani Japánt a korábban elfoglalt területekről. Az 1942-es fordulat víválasztónak bizonyult, hiszen innentől a Csendes-óceán mind nagyobb része szabadulhatott fel, miközben az amerikai tengerészgyalogság és flotta, módszeresen szigetről szigetre haladt Japán felé. A szárazföldi erők főparancsnoka Douglas McArthur tábornok, a haditengerészeté Chester Nimitz tengernagy volt.

A Leyte-öbölben zajló csata

A japánok végső, legnagyobb és valóban megrendítő vereségüket a leytei csatában szenvedték el a Fülöp-szigeteknél, 1944 október 23-26 között. Ez volt a második világháború legnagyobb tengeri ütközete. A ravasz japán haditerv tudatosan feláldozta a maradék repülőgép-hordozókat annak érdekében, hogy elcsalja velük a partraszálló flottát fedező amerikai főerőket. A partraszálló erőket ezután támadta meg a világ legnagyobb csatahajóit felvonultató japán főerő. Miközben az amerikai főerők a japán anyahajókat üldözték, a partraszálló flotta gyenge kísérőhajói önfeláldozó hősiességgel megállították és visszafordulásra kényszerítették az aránytalan túlerőben lévő japán csatahajó-flottát. Végeredményben a japán flotta súlyos vereséget szenvedett, elvesztette hadihajóinak színe-javát. A csatát túlélő nagy japán hadihajók üzemanyag hiányában a háború további részében nem hagyták el kikötőiket és nem vettek részt érdemi harcokban. A Japán Császári Haditengerészet, pár rombolótól és cirkálótól eltekintve gyakorlatilag megszűnt létezni. Csatahajóik mellett elvesztették az összes használható repülőgép-hordozójukat is. A hatalmas japán vereség után a háború a csendes-óceáni hadszíntéren teljesen egyoldalúvá vált. A harcok hátralévő 9 hónapjában (1945 augusztus 14-ig) sorozatosak lettek az amerikai győzelmek.

A Japán terjeszkedés a Csendes-óceánon. A térkép forrása: battlearchives.com

Még 1944 második felében megkezdődött a japán szigetek szisztematikus bombázása is. Azonban a háború utolsó éve, 1945 is fontos csatákat és komoly amerikai veszteségeket hozott. Az 1945-ös esztendő két legfontosabb ütközete Ivo Dzsimánál és Okinawán zajlott.

Ivo Dzsima (Iwo Jima)

Japántól délre fekvő sziget stratégiai jelentősége volt, mivel a szigeten lévő radarállomás segítségével a japánok korábban értesültek az amerikai légitámadásról. Az amerikaiaknak szükségük volt egy Japán közeli légikikötőre. A sziget elfoglalását csupán 5 napra tervezték, ám nagy meglepetésre ezzel szemben 36 napig tudták tartani magukat a japánok, bár közben a 20 000 fős seregük 90% -a elesett (18 000 fő). A szigeten folyó harc egyik legfontosabb tétje a Szuribacsi hegy megszerzése volt. A magaslatért hetekig folyt a harc. A hadműveletek 1945 február 19 től március 26-ig tartottak, ám végül sikerült amerikai zászlót tűzni a hegyre. Ez volt az első alkalom, hogy amerikai zászlót állítottak fel japán földön a második világháború alatt. Később a zászlót egy nagyobbra cserélték Joe Rosenthal, az Associated Press tudósítójának objektívje előtt. (A fotóért Rosenthal Pulitzer-díjat kapott.) Az ikonikus kép alapján készült el Felix de Weldon híressé vált szobra a Tengerészgyalogosok emlékműve, amely az Arlington Nemzeti Temetőben található. (Lásd lenti kép.) 

A kép forrása: nps.gov

Az USA egyébként az Iwo Dzsimánál bevetett 110 ezer fős seregének 6%-át (7000 katonát) veszítette el. A kicsi, ám sratégiailag fontos szigetecske bevétele után következett a "nagyopbb falatnak" látszó Okinawa bevétele. A Tajvantól északkeletre fekvő Riukiu szigetcsoport és annak legjelentősebb szigete Okinava, még Iwo Dzsimánál is fontosabb állomás volt Japán végső legyőzésének folyamatában.

Okinawa

Okinavát a japánok a háború kezdetétől erődnek építették ki, utolsó védelmi vonalként az anyaország előtt. Az Okinavai-csata 1945 április 1 –én kezdődött a partraszállással és a második világháború egyik legnagyobb csatájaként majd két hónappal később, 1945 június 22-én ért véget, az amerikaiak győzelmével. A hosszú csata-sorozatban 60 ezer amerikai katona harcolt, és próbált felszámolni egy hatalmas japán erődrendszert. A harcok alatt 12 ezer amerikai esett el, miközben a japánok 102 ezer katonát veszítettek. Az okinavai csata véres és gyötrelmesen kegyetlen jellegét (a föld alatti alagutakban, járatokban megbújó japánokkal), szemléletesen adja vissza a valós történetre épülő 2016-os Fegyvertelen katona című film, Mel Gibson rendezésében. (Érdekesség, hogy Okinava csak 1972-ben lett ismét japán terület, de ma is itt több tízezer amerikai katona állomásozik itt.)

Iwo Dzsima és Okinava - a két előretolt ellenséges erődvonal - elfoglalása után megnyílt az út Japán felé, de még mindig hátra volt a végső harc, a szigetország legvégső térdre kényszerítése. Közben biztató jelnek bizonyult, hogy 1945. augusztus 8-án, a potsdami egyezmény megállapodásainak megfelelően a Szovjetunió is hadat üzent végre Japánnak. Augusztus 20-ra a szovjet és mongol erők teljes győzelmet arattak a Mandzsúriában és Koreában állomásozó japán csapatok fölött.

Az atombombák ledobása

Az okinawai amerikai győzelem után, 1945 júniusára az amerikai hadsereg Japán megtámadására készült, miközben maguk a japánok egy hosszú és elkeseredett végső harcra saját szülőföldjükön. Az USA tábornokai ugyanakkor a fejüket fogták, mert tisztában voltak azzal, hogy a rendkívül sűrűn lakott, hegyekkel, folyókkal teli szigetországban katonai szempontból kész lázálom lesz majd a harc. Németország földjén ekkor már véget értek a küzdelmek, de 1945 januárjától május elejéig városról városra kényszerült harcra az amerikai hadsereg. Tudni lehetett tehát az ottani veszteségekből, hogy egy hasonló háború Japán földjén akár egy évig is eltarthat és Tókió bevételéig több százezer amerikai katona életébe kerülhet.

Volt azonban még egy tényező az amerikai kormány kezében, mely előrehozhatta a japán megadást, mégpedig amerikai veszteségek nélkül. Ez a tényező az úgynevezett Manhattan-terv volt, mely amerikai fizikusok részvételével zajlott Új-Mexikóban (Los Alamosban) egy bizonyos Robert Oppenheimer vezetésével. Céljuk egy teljesen új típusú tömegpusztító fegyver létrehozása volt, mely a maghasadás elvén működve egyetlen bombába helyezve nagyobb pusztítást vihet véghez az ellenség országában, mint egy akár hónapokig elhúzódó hadjárat. A kísérletek 1942-től zajlottak, de csak 1945 nyarára érkeztek végső szakaszukhoz. Az első kísérleti robbantást 1945 július 16-án hajtották végre az Új-mexikói sivatagban. Ennek sikerét már egy konkrét Japán elleni támadás megtervezése követte.

1945. augusztus 6-án az Enola Gay nevű B–29-es bombázó atombombát dobott Hirosimára, amit 9-én a Nagaszaki elleni újabb atomtámadás követett.Míg az első bomba 15 kilotonnás, a második 21 kilotonnás pusztítóerővel bírt. A két robbanásban összesen 120 ezer ember halt meg azonnal és további tízezrek később. A japán kormányzat belátta, hogy hasztalan a további küzdelem. Hirohito császár 1945 augusztus 14-én bejelentette, hogy Japán elfogadja a kapitulációs feltételeket.

A fegyverletételről szóló egyezményt 1945. szeptember 2-án írta alá Sigemicu Mamoru japán külügyminiszter, mégpedig a USS Missouri csatahajó fedélzetén a Tókiói-öbölben. Ez az esemény tekinthető a második világháború végének is.

Harmat Árpád

Felhasznált irodalom:

• Andrew Wiest, Gregory L. Mattson: Harc a Csendes-óceánon, 2002.
• Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
• Harmat Árpád: A második világháború a Csendes-óceánon. - tortenelemcikkek.hu - 2015.02.17.