A XX. század nagy háborúinak érdekességei

Háborúk

A német harckocsi fölény korszaka

2021. március 22. - Háborúk blog

A második világháború haditechnikai szempontból történő vizsgálatakor mindig központi kérdés a szemben álló felek harckocsi típusainak összevetése. A keleti fronton ez a szovjet T-34, KV-1, ISZ-2 illetve a német Pz IV, Panther illetve Tiger összehasonlítását jelenti. Bár korábban a Háborúk blog is írt a Wehrmacht páncélosairól illetve a Szövetséges páncélosokról ezúttal az itt következő átvett posztban Számvéber Norbert (alezredes, elismert hadtörténész és levéltárvezető) írását közöljük, mely rávilágít arra, hogy 1943 júliusa érdekes és fontos szakaszhatárt jelentett a keleti front történetében. A jelzett dátum előtt a szovjet harckocsi-fölény volt érezhető, ám utána, egészen 1944 márciusáig a "német nagymacskák aranykora" következett. Ez ugyan a háború utolsó évére véget ért (1944 márciusa után már nem érvényesült a szovjet T-34/85 és az ISZ-2 harckocsik megjelenése után)  ám a szerzőt idézve "a német páncélos harcászati és harcvezetési fölény a teljes német vereségig kitartott".

parduc_panzerv.jpg

Egy német Párduc (Panzer V.) harckocsi

A továbbiakban, posztunk hátralevő részében nézzük a téma-szakértő történész, Dr. Számvéber Norbert alezredes érdekes írását:

 

A német "nagymacskák" aranykora

/Írta: Számvéber Norbert, megjelent: Ars Militaria blog 2021 március 19./

 

1943 nyarán a szovjetek a páncélos-hadviselés terén szinte ugyanabban a kényelmetlen helyzetben találták magukat, mint amiben a németek voltak 1941 nyarán.

A Szovjetunió elleni támadás után gyorsan kiderült, hogy a szovjet T–34 közepes és a KV–1 nehéz harckocsik a tűzerő, páncélvédettség és mozgékonyság terén elsöprő fölényben vannak az összes akkor rendszerben lévő német harckocsival és rohamlöveggel szemben. A németek legnagyobb szerencséjére e típusokból 1941-ben a nagyszámú szovjet harckocsihoz képest a csapatoknál viszonylag kevés volt.

A németek kezdetben ezt a szovjet páncélostechnikai fölényt kizárólag a rádióra alapozott, feladatorientált, ellenfelükénél jóval rugalmasabb harcvezetésük (németül Auftragstaktik, küldetésorientált harcvezetésnek is fordítható) segítségével, a 8,8 cm-es légvédelmi ágyúk hatalmas tűzerejével és a kivívott légifölény birtokában bevetett Ju 87 zuhanóbombázó-repülőgépek alkalmazásával tudták némiképp ellensúlyozni.

A német gyalogság páncéltörő puskákra, 3,7 cm-es és 5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkra alapozott páncélelhárító tűzrendszere egészen 1942 tavaszáig, a 7,5 cm-es páncéltörő ágyú rendszeresítéséig alkalmatlan volt a korszerű szovjet harckocsik elleni hatékony harcra.

A németek szükségmegoldásokkal próbálkoztak (páncélromboló osztagok, zsákmányolt szovjet ágyúk bevetése), amelyek azonban alig enyhítettek azon a nyomáson, amit az egyre nagyobb számban legyártott és bevetett T-34 és KV-1 harckocsik jelentettek. A német gyalogság „harckocsifélelme” ezekben a korai hónapokban alakult ki és még 1944-ben sem heverte ki igazán, pedig akkor már hatékony kézi páncélromboló fegyverek (például a Panzerfaust és a Panzerschreck) is rendelkezésére álltak. 

Ha a szovjetek 1941–1942 folyamán körültekintőbb harceljárásokat és hatékonyabb harcvezetést alkalmaztak volna, a németeknek sokkal, de sokkal nehezebb dolga lett volna velük. A (had)történelem azonban néha ismétli önmagát, és ez a keleti hadszíntéren két éven belül be is következett. Az 1942 áprilisától a Panzer IV harckocsi és a Sturmgeschütz III rohamlöveg fő fegyverzeteként bevezetett 7,5 cm-es L/43, majd L/48 kaliberhosszúságú löveg ugyanis visszaadta a német páncélosok önbizalmát is.

1942 végén megjelent a németek első nehéz harckocsija, a Tiger. Ekkor még csupán néhány ilyen nehéz harckocsi poroszkált a szovjet arcvonal felé, sőt 1943 tavaszától is csak néhány század volt csupán a teljes keleti arcvonalon. 1943. július 5-én azonban a német „Zitadelle” hadművelet keretében, Kurszk térségében Tiger és Panther harckocsikkal felszerelt teljes páncélososztályok indítottak ellentámadást. Noha a Panther műszaki szempontból ekkor még meglehetősen esendőnek bizonyult, pokoli tűzereje láttán fennakadt a szovjetek szeme.

A szovjet harckocsik és önjáró lövegek a kurszki csata kezdete óta csaknem megoldhatatlan problémával néztek szembe, amikor a nagyobb darabszámban bevetett Tiger és Panther harckocsikkal kerültek harcérintkezésbe. És ez nem kizárólag a német nehéz harckocsik tűzerő és páncélvédettség terén megmutatkozó egyértelmű fölénye miatt volt így (rendszeresítésétől 1944 elejéig a Panthert maguk a németek is nehéz harckocsinak tekintették, és csak ezután lett közepes harckocsi).

A T–34, amely 1943 második felétől a szovjet harckocsi- és gépesített csapatok alapharckocsijának tekinthető, tűzharc közben gyakorlatilag „vak” volt. A kétszemélyes harckocsitoronyban ugyanis az irányzói feladatok is a harckocsiparancsnokra hárultak. Mellette a toronyban a töltőkezelő foglalt helyet, a harcjárművezető és a rádiós-géppuskakezelő pedig lent a harcjárműtest elejében ült. Amikor a harckocsiparancsnok a löveget irányozta, a harckocsi (szakasz-, illetve századparancsnok esetében harckocsi-alegysége) általános harctevékenységét nem tudta irányítani.

1943-ban a szovjetek is egyre több T–34-et szereltek fel a németektől átvett parancsnoki kupolával, amely elvileg a parancsnok számára 360 fokos megfigyelést tett lehetővé a harcjármű környezetében. Ugyanakkor a lövegtorony alapvető áttervezése nélkül harci körülmények között egy ötödik kezelőt nem tudtak hatékonyan beilleszteni a harckocsi kezelői feladatrendszerébe, így a T–34 harc közbeni „vaksága” továbbra is fennállt. Ráadásul az érvényes szovjet harcászati szabályzat szerint harc közben a búvónyílásokat zárva kellett tartani. Ez nem csak a környezet megfigyelését nehezítette meg, de átütő találat esetén a harcjárműből való kimenekülést is.

Ezzel szemben a német közepes és nehéz harckocsikban öt kezelő harcolt (a harckocsiparancsnok, az irányzó, a töltőkezelő, a harcjárművezető és a rádiós-géppuskakezelő). Közülük hárman a toronyban végezték feladataikat. Mivel volt külön irányzó, a német harckocsiparancsnok kizárólag a harcvezetésre és a célpontok kijelölésére összpontosíthatott. A német harckocsiparancsnoknak szintén rendelkezésre állt a parancsnoki kupola, de kedvezőtlen látási viszonyok között sokszor kénytelenek voltak a nyitott búvónyíláson keresztül, abból kihajolva tevékenykedni, amelyet a szovjet mesterlövészek, páncéltörőpuska- és páncéltörőágyú-irányzók nagyon sokszor kíméletlenül ki is használtak.

1944 elején szinte minden szovjet gyártmányú harckocsiban és önjáró lövegben volt már rádiókészülék, de a közepes harckocsik mintegy kétharmadába (a három kocsiból álló harckocsiszakasz két beosztott harcjárművébe) csak rádió vevőkészüléket szereltek. Ezek a harckocsik vették ugyan a szakaszparancsnok utasításait, de a kommunikáció csak egyutas volt. Így nem közölhették esetleges harcászatilag fontos megfigyeléseiket (például újabb ellenséges célok felbukkanását vagy az okozott és elszenvedett veszteségeket stb.) és nem tudták a szakasz harctevékenységét valódi „csapatjátékká” szervezni.

A szovjet harcvezetés alapja a minden részletet meghatározó parancs volt. A hátulról irányító elöljáró az addig ismert helyzet alapján az alárendelt felé a feladatszabáskor minden elemet előre meghatározott, amit az alárendelt a harchelyzetben időközben bekövetkező változások esetén sem változtathatott meg. Ez a parancsorientált harcvezetés rugalmatlan volt, viszont nem igényelt magasan képzett és tapasztalt beosztott parancsnoki állományt.

A német változatban a parancsnok részletes parancsok helyett keretfeladatot határozott meg az alárendelteknek, akik a megvalósítás gyakorlati részleteit maguk dolgozhatták ki. Ez a feladatorientált harcvezetési felfogás jobban épített az egyéni kezdeményezőképességre és rugalmasan reagált a változó harchelyzetre, de kizárólag jól képzett és tapasztalt beosztott parancsnoki állomány esetén működött megfelelően.

A szovjet harcászati felfogás szerint az ellenséges páncélosok elleni harc fő eszközei a tüzércsapatok, azon belül is a páncéltörő ágyúk voltak. A harckocsik, különösen a mozgékony közepes harckocsik a harcászati védelem áttörése (az ellenséges gyalogság és tüzérség pusztítása) után a siker kifejlesztését, a hadműveleti mélységbe való gyors kijutást kapták fő feladatul.

Emiatt a T–34 harckocsiba málházott 100 harckocsiágyú-lőszerből 67 repeszromboló gránát és nyolc srapnellövedék volt. Páncélgránátból 21, űrméret alatti keményfém páncéltörő lövedékből pedig csak négy darab volt a javadalmazás. Könnyű kiszámolni, hogy a teljes lőszerkészlet mindössze 25 százaléka volt páncéltörő. 

A Tiger harckocsi lőszerjavadalmazása 92 gránát volt, aminek nagyjából a fele (mintegy 40-45 darab) páncéltörő lőszer volt, beleértve néhány kumulatív vagy keményfém-magvas lövedéket is. Utóbbiakat a nehézharckocsi-alvázra épített SzU–152 önjáró lövegek ellen tartogatták. A Panther A-változata 79 gránátot vihetett magával. A páncéltörő lőszer aránya hasonló volt a Tigeréhez. Így tehát a német nehéz harckocsik nem csak nagyobb tűzerővel, de nagyobb páncéltörő lőszer-javadalmazással is rendelkeztek. 

Attól függetlenül, hogy a szovjet doktrina szerint a harckocsik fő feladata nem az ellenséges harckocsik elleni küzdelem volt, a harcmező realitása ezt szinte minden esetben felülírta. Az egyes elöljáró parancsnokok szinte mindig a harckocsi-, 1943 második felétől pedig ezekkel együtt az önjáró tüzéralakulatokat vetették harcba a támadó német páncéloskötelékek feltartóztatására, ha azok az összfegyvernemi csapatok harcászati, esetleg hadműveleti védelmét már áttörték.

A hatályos harcászati szabályzat szerint ekkor a szovjet harckocsiknak és önjáró lövegeknek lesállásban, lehetőleg toronyig beásva, kis távolságra bevárva az ellenséget, rajtaütésszerű tűzmegnyitással kellett volna pusztítani annak harcjárműveit és élőerejét. Csak sajnos a legtöbb elöljáró parancsnok a korábbi harcászati helyzet mielőbbi visszaállítása (vagyis az időtényező) miatt sokszor lesállás helyett azonnali ellenlökést (hadműveleti magasabbegységek esetén ellencsapást) rendelt el. Ilyenkor azonban a szovjet harckocsik és önjáró lövegek mozgó harcrendjét a németek könnyen azonosították és tűzerő-fölényüket kihasználva olyan távolságról küzdötték le őket, amely lőtávolságon a szovjet páncélosok nem tehettek komoly kárt a németekben.

A szovjet harckocsi- és önjárótüzér- csapatok helyzetét tovább rontotta, hogy a szovjetek még 1944 elején sem igazán jeleskedtek az egyes fegyvernemek közötti együttműködés finomra hangolásában. Szinte mindennapos volt, hogy az átcsoportosítás után éppen csak megérkezett harckocsi- vagy önjáró tüzéralakulatokat érdemi felderítés, az állásban lévő saját lövészgyalogsággal és tüzérséggel való egyeztetés, vagy éppen tüzérségi és légitámogatás nélkül vetették harcba. 

Mindezekből következően 1943 júliusától beköszöntött a „nagymacskák” aranykora, amikor a német Tiger és Panther harckocsik még viszonylag alacsony saját bevethetőségi arányuk ellenére is időről időre rendkívül nagy mennyiségben lőtték ki a szovjet páncélosokat, alacsony saját harci veszteség mellett.

1944 márciusában a szovjet csapatok átvették az első T–34/85 közepes harckocsikat és 122 mm-es ágyúval felfegyverzett ISz–2 nehéz harckocsik első példányait is.

A T–34/85 páncélvédettsége és mozgékonyság terén nem különbözött jelentősen a T–34 hasonló jellemzőitől. A megnövelt tűzerő mellett azonban az áttervezett, immár háromfős toronyban a harckocsiparancsnok végre kizárólag parancsnoki feladataira összpontosíthatott, ráadásul ehhez parancsnoki kupolát is kapott. Az új szovjet 85 mm-es harckocsiágyúhoz új űrméret alatti keményfém páncéltörő lövedék is dukált, amelynek sorozatgyártása még 1944 februárjában beindult.

Sztálin február 13-án hagyta jóvá Moszkvában a szovjet harckocsi- és gépesített csapatok új harcászati szabályzatát, amely számos korábbi harci tapasztalatot beépített ugyan az alkalmazási elvek közé, de nem jelentett alapvető szakítást az 1941–1943 közötti gyakorlattal. 

Ezzel lezárult egy korszak a keleti hadszíntér történetében és a német „nagymacskák” aranykora véget ért. Ettől kezdve a szovjet csapatok a haditechnikai fejlesztésekkel és a harceljárások módosításával igen jelentős mértékben lefaragtak a hátrányukból a páncélos-összecsapásokban. Ez persze nem azt jelenti, hogy 1944 márciusa és a háború 1945. májusi vége között többet ne fordultak volna elő kiemelkedően súlyos szovjet páncélosveszteségek. Viszont ezekben az esetekben a kudarcnak már kevésbé haditechnikai vagy harcászati okai voltak, sokkal inkább az újra és újra megismételt parancsnoki hibák okozták azt.

A német páncélos harcászati és harcvezetési fölény ugyan egyre apadt, de egészen 1945 májusáig, a teljes német vereségig kitartott.

Számvéber Norbert

Eredeti megjelenési hely: Ars Militaria blog

Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is!  

logo_uj_haboruk.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://haboruk.blog.hu/api/trackback/id/tr4016474436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása