A Wacht am Rhein, majd a Herbstnebel fedőnevet viselő német hadművelet (melyet az angol szakirodalom Battle of Bulge néven emleget) a náci Németország utolsó nagy ellentámadási kísérlete volt a nyugati fronton (Belgium területén), 1944 decemberében. A hadjárat pontos időtartama: 1944 december 16 és 1945 január 25 közt, helyszíne pedig az Ardennek domb-, és hegyvidéke.

Amerikai csapatok 1945 januárjának első hetében /Forrás: AFP/

A német támadásban megindításában mintegy 200 ezer Wehrmacht-katona vett részt, 19 hadosztályt alkotva (ebből 5 páncéloshadosztály) és 500 harckocsival felszerelkezve a nyugati front egyik gondosan kiválasztott, 90 kilométeres szakaszán. Az bevetésre kerülő német erőket ezt követően jelentősen kibővítették és januárra újabb páncélos egységeket vetettek be. A Führer és vezérkara nagy reményeket fűzött az egész akcióhoz: abban bíztak, hogy ez az offenzíva majd megfordítja a nyugati front eseményeit és a német csapatok Antwerpennél a tengert elérve elvágják, majd teljesen vissza is szorítják az angol-amerikai csapatokat.

A támadás előtti utolsó vezérkari eligazításon a következőket mondta (forrás: Zagebesprechungen im Führer Hauptquartier. Herausgegeben von H. Heiber. Stuttgart 1962. 232.I.) 

"… Ha most sikerül néhány erőteljes ütést rájuk mérnünk, úgy minden pillanatban megtörténhet, hogy az egész mesterségesen összetákolt front gigászi robajjal, egy csapásra összeomolhat. ..." /Adolf Hitler/

A III. Birodalom szempontjából tehát kulcsfontosságúnak tartott és a német remények szerint a háború menetének megfordítását eredményező ardenneki offenzíva élére Hitler a legidősebb és legtapasztaltabb tábornokát állította: Gerd von Rundstedt tábornagyot. Életéről december 13 án készült posztunkban már írtunk. A hadművelet során két legfőbb alárendelt parancsnoka: Josef Dietrich páncélos SS-Oberstgruppenführer (6. SS Páncélos Hadsereg) és Hasso von Manteuffel páncélos tábornok (az 5. páncélos hadsereg élén). Velük szemben a szövetséges csapatok élén (a 21. hadseregcsoport parancsnoka) az 52 éves Omar Nelson Bradley amerikai vezérezredes állt, alatta pedig a 3. amerikai hadsereg legendás tábornoka: George Patton. Kettejük kitartása, bátorsága és hozzáértése alapjaiban befolyásolta az eseményeket.

Az előzmények

A II. világháború 1944 végére a németek szempontjából kritikus szakaszába érkezett. Keleten a Szovjetunióból már teljesen visszaverték a Wehrmacht erőit, és a vörös hadsereg Lengyelország elözönlésére készült, sőt 1944 karácsonyán már Budapest ostroma is kezdetét vette. Eközben nyugaton sem volt számukra sokkal szívderítőbb a helyzet: az 1944 nyarán partra tett amerikai-angol hadseregek felszabadították Franciaországot, és a kétmilliós szövetséges haderő a német határ közelében állomásozva egy végső áttörésre készült. Annak dacára, hogy a német erők minden létező fronton állandó hátrálást folytattak, Hitler és a német vezérkar nem volt hajlandó elismerni a vereséget. A németek nyugaton és keleten is ellentámadásokra készültek. A nyugati fronton Belgium és a tengerparti Antwerpen visszaszerzését akarták elérni, kettős céllal: egyrészt birtokba akarták venni a szövetségesek utánpótlását ellátó legnagyobb kikötőt, másrészt be akarták keríteni és meg akarták semmisíteni a várostól északra állomásozó amerikai seregeket. Hitték, hogy ezzel a két lépéssel elérnék, hogy az angolok és amerikaiak a német határtól biztonságos távolságra vonuljanak vissza.

A haditervhez Hitler 1500 német páncélost és 28 hadosztályt koncentrált az Ardennek hegyvidékére, mely erő az 1943 nyarán indított kurszki ellentámadás óta a legnagyobb német gépesített armada volt! 1944 telén tehát a második világháború sorsdöntő csatájára készülődött a náci hadsereg, remélve, hogy sikerül megfordítania a háború menetét! A zord télben vívott ütközet kis híján a Wermacht győzelmével végződött, ám mint azt „A halál 50 órája” című nagysikerű amerikai film hűen bemutatta, végül a Patton tábornok vezette erők kerekedtek felül.

A hadművelet a belga-luxemburgi határt képező Ardennekben és annak környékén dúlt és hatalmas emberáldozatot és pusztítást követelt. Az időjárás cseppet sem kedvezett az amerikaiaknak – katonáik jelentős része a déli államokból került ki, és nem volt felkészülve a különösen zord télre. Patton tábornok luxemburgi főhadiszállásának kápolnájában mondta el – az utókor számára is fennmaradt – imáját, amelyben eképpen fohászkodott Istenhez: 

„Segíts meg, hogy fiad születése napjára, karácsonyi ajándékul felajánlhassam neki az egész német hadsereget. ... Nem kérek lehetetlent. Nem várok csodát. Az egyetlen, amit kérek, négy nap tiszta égboltot. Adj nekem kék eget, hogy gépeink felszállhassanak, megtalálják a célpontokat, bombázhassanak és megsemmisíthessük őket ...”

Hogy az ima segítette-e a 3. hadsereg főparancsnokát, vagy sem, 72 év távlatából talán nem érdekes; tény azonban, hogy a bekerített amerikai hadseregnek sikerült kitörnie és megsemmisítő csapást mérnie a németekre. 

A német offenzíva

Az ardenneki offenzíva december 16-án 5:30-kor kezdődött. 2000 ágyú nyitott tüzet az amerikai állásokra. Az ágyúzásnak nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a szövetségesek, mivel egy kisebb ellentámadásnak vélték. A tüzérségi tűzön kívül V-1-es szárnyas rakétákkal is lőtték az állásokat. A 28. amerikai hadosztályt 5 német hadosztály támadta meg és söpörte el. Eközben Manteuffel páncélosai folytatták az előrenyomulást. Schnee Eifel hegyei között a 106. amerikai hadosztály kitartott, de bekerítették őket. Manteuffel előtt így nyitva állt az út St. Vith felé.

A déli szárnyon a 4. amerikai hadosztály nem engedett teret. A 6. SS páncéloshadsereg jobbszárnya a Roer gátjait elfoglalni készülő szövetséges csapatokkal kerültek harcérintkezésbe, és 25 kilométer mélyen behatoltak Belgiumba. Az 1. amerikai hadsereg parancsnoka, Hodges altábornagy nem volt tisztában a támadás mértékeivel. A németek már 24 órája elkezdték a hadműveletet, de az amerikaiak csak akkor kezdték bevetni a tartalékokat. Peiper SS alezredes már csak 10 kilométerre volt az 1. amerikai hadsereg főhadiszállásától. A németeknek létfontosságú volt az amerikaiak által felhalmozott 11 millió liter üzemanyag megszerzése. Eisenhower jóváhagyta, hogy 2 páncélos hadosztályt küldjenek az 1. amerikai hadsereg megsegítésére. A 2. és a 99. amerikai hadosztály még 17-én reggel is kitartott, mikor egy ejtőernyős zászlóaljat dobtak le a hátukban. R. W. Hasbrouck eközben szilárdan tartotta St. Vithet. Az 1. SS hadosztály csupán egy 25 kilométer hosszú és 5 kilométer széles keskeny hídfőben manőverezett. Von Lüttwiz megkezdte a Middlenton által védelmezett Bastogne ostromát, miután nem sikerült rohamból bevennie. Lüttwiz gyalogságával bekerítette Bastogne-t, páncélosaival pedig a Meuse folyó felé vonult. A németek páncélos erői elérték a stratégiailag fontos folyót.

A szövetségesek körében nagy zavart keltettek Skorzeny kommandósainak szabotázsakciói. Bradley utasította Pattont, hogy avatkozzon be az ardenneki fronton. Eközben a szövetségesek értekezletet tartottak Verdun-ben, és arra jutottak, hogy meg kell állítani a német támadást és ellentámadást kell indítani Bastogne irányába. A 101. légi szállítású hadosztály hősiesen védte Bastogne-t. A helyzet helyreállításának érdekében Bernard Montgomery átvette a parancsnokságot. Az 1. amerikai hadsereg északi részei visszavonultak az arcvonal rövidítésének érdekében. St. Vith felmentésének érdekében Montgomery meggondolta magát és az arcvonal rövidítését előrenyomulással próbálta megoldani. Peipert bekerítették, de egy megújuló támadás miatt, ami a Peipert bekerítő Ridgwayt érte, újra csatlakozott a német erőkhöz. St. Vith nem kapott felmentést, így elesett. A brit csapatok szilárdan tartották magukat a Meuse mentén. A Panzer Lehr és a 2. páncélos hadosztály csak 3 nap alatt tudta átverekedni magát Bastogne-on. Miután Manteuffel visszavonta a 2. páncélos hadosztályt, az amerikaiak fellélegezhettek. December 21-én a német csapatok végleg bekerítették Bastogne-t. Az amerikai paracsnok, McAuliffe a végsőkig akarta tartani Bastogne-t és amikor von Lüttwiz felszólította a megadásra, a válaszul visszaküldött cetlin csak ennyi állt: Nuts! (Marhaság!)

Patton 5 kilométerre megközelítette az ostromlott várost, de egy ellentámadás visszaverte. A németek még egyszer megkísérelték elfoglalni a várost páncélgránátos egységeikkel, de Patton felszabadította Bastogne-t. Joe Collins tábornok közben a Meuse-t elérő németeket verte meg. Karácsonyra az idő kitisztult és a szövetségesek kihasználhatták a légi fölényüket. Az amerikai és brit légierő négy nap alatt 15 000 bevetést hajtott végre. A bastogne-i vereség, a rochefort-i katasztrófa és az utánpótlási vonalak megsemmisülése már előrevetítette az offenzíva kudarcát. Hitler viszont ragaszkodott ahhoz, hogy el kell érni a Meuse folyót. A német csapatok újabb támadást indítottak. Mire Peiper egysége elérhette volna a Meuse-t Montgomery újraszervezte erőit, Patton pedig ellentámadást indított délen. Ekkor már minden német tábornok tudta, hogy az offenzíva kudarcba fulladt és leállították a támadást. Erre az időpontra már 20-25 ezer katonájuk esett el és a német hadsereg 800 harckocsit veszített. (A szövetségesek vesztesége körülbelül ugyanennyi volt, de mivel lényegesen nagyobb tartalékokkal bírtak, közel sem viselte meg őket annyira a vereség, mint a németeket, akik számára végzetes volt.)

A hadművelet 1945 január végére tehát német szempontból teljes kudarccal zárult. Megkezdődtek a Rajna menti, határvidéki harcok, melyek célja az utolsó nagy német tartalékok bekerítése volt a nyugati fronton. Ez végül csak másfél hónap után, 1945 márciusára valósult meg, amikor az amerikaiak Remagennél áttörtek a Rajnán és megkezdték a 300 ezres Wehrmacht hadsereg bekerítését. Áprilisra a szövetségesek már német városokat foglaltak el, április 10-én Hannover, április 17-én Nürnberg került az amerikaiak kezére.1945 május 7-én pedig Reimsben Alfred Jodl német vezérezredes aláírta a fegyverszünetet.

A fegyverszünettel a harcok véget értek Európában, ám ma sem merülhet feledésbe, hogy a nyugati fronton az utolsó nagy csata az Ardennekben zajlott 1944/45 telén. Kiegészítésül érdemes hozzátenni: Hitler az ardenneki offenzíva lezárulása után másfél hónappal Magyarországon indított még egy jelentős ellentámadást (bár ez nem volt olyan mértékű, mint a "Wacht am Rhein"), mégpedig a "Tavaszi ébredés" nevű hadműveletet 1945 március 6-16 közt (Székesfehérvár térségében). Ténylegesen ez tekinthető az utolsó összeszedett (és elkeseredett) német ellentámadásnak. Hitler 6 héttel utána főbe lőtte magát. A háborúban 50 millióan haltak meg, csak Európa területén.

Harmat Árpád Péter

 Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is!

2017.01.08.10:58