A XX. század nagy háborúinak hadjáratai, csatái, alakjai, hősei, fegyverei, érdekességei

A Wehrmacht páncélosai

2017. február 25. - Harmat Árpád Péter

A Hitler vezette náci Németország 1939 és 1945 között, szinte az egész világgal harcban állt. A második világháború kezdetén megtámadta Lengyelországot, Dániát, Norvégiát, Hollandiát, Luxemburgot, Belgiumot, Franciaországot, Jugoszláviát és Görögországot, majd 1941 -ben következett az afrikai hadszíntér (Egyiptom megtámadása) és a nagy offenzíva a Szovjetunió ellen. 1939 ősze és 1941 vége közt, két éven keresztül sorozatos győzelmek kísérték a Wehrmacht hadjáratait. Ekkor következett be az első vereség Moszkva alatt, majd jött 1942 -ben a lehető leggyilkosabb küzdelem Sztálingrádért illetve a Volga és Dnyeszter közti területek megtartásáért. A német sikerekben óriási szerepe volt a páncélosoknak, minden hadszíntéren. A legendás Tigrisek, Párducok és Panzer IV -esek nélkül a hatalmas német hadsereg valószínűleg nem tudott volna annyi diadalt aratni. Ellenfeleiket a T-34 -es szovjet, és az M4 Sherman elnevezésű amerikai tankokat számtalanszor felülmúlták. Érdemes tehát visszatekintenünk a német harckocsi-típusok történetére.

A III. Birodalom harckocsi fegyvernemének története két időszakra különíthető el: az első a 30-as évektől 1942 -ig tartott, a második pedig 1942 tavaszától egészen a háború végéig. A két korszakot főleg az különböztette meg egymástól, hogy míg az első időkben csiga lassúsággal zajlottak a fejlesztések és a német páncélosok színvonala nem különösebben ütött el az európai átlagtól, addig a második időszakban, 1942 -től a háború talán legjobb tankjai születtek meg, miközben az innovációs munka csúcssebességre kapcsolt. Ugyanakkor az is fontos, hogy mindkét időszakban kulcsszerepet játszott Heinz Guderian, a német harckocsi-gyártás atyja. De nézzük kicsit konkrétabban, milyen típusokon keresztül is zajlott a fejlődés.

panzeri.jpg

A Panzerkampfwagen I. "A" jelzésű variánsát 1934-ben kezdték el gyártani és az alig 5 tonnás könnyű harckocsi korai változatainak csupán két darab 7,92 milliméteres MG13 géppuska jelentette fő fegyverzetét. Ez a csekélyke tűzerű csupán az ellenséges gyalogsággal szemben lehetett hatékony, az ellenfél páncélosaival szemben semmit nem ért. Mindössze két fős kezelőszemélyzettel rendelkezett ami pedig méretét illeti: szélessége, hossza és magassága alig fele akkora volt mint a Párducoké. A Panzer I -esek korai, fejletlen, kezdetleges páncélosok voltak, mégis 1939/40 -ben a német harckocsiállomány közel 40% -át alkották.

Persze a III. Birodalom hadmérnökei és vezérkari tisztjei már 1934 -ben "követelni" kezdtek ütőképesebb típusokat, így 1935-ben megkezdődött a német közepes harckocsik - a Panzer III és Panzer IV. típusok - kifejlesztése. Ám a munka nagyon lassan haladt, így átmenetileg - afféle hiánypótlásra - megszületett a Panzerkampfwagen II. Ez a típus csak egy "árnyalattal" volt komolyabban vehető, mint a Panzer I., hiszen fő fegyverzetét egy alig 20 milliméteres gépágyú alkotta és páncélzata is alig 5-30 milliméteres volt (9 tonnás tömeget adva a 3 fős kezelőszemélyzettel rendelkező járműnek.) Nyilvánvaló volt, hogy a Panzer I és Panzer II., és az ezekkel nagyjából hasonló ütőképességű csehszlovák Panzer 38 (t) harckocsikkal Hitler nem fogja tudni térdre kényszeríteni Európát. Gőzerővel folyt tehát az első német közepes harckocsik kifejlesztése.

panzerii.jpg

A legelső Panzerkampfwagen III -as tankok - vagyis az első német közepes harckocsik - 1936 -ban gördültek le a Daimler Benz gyártósorairól, mégpedig 15 tonnás kivitelben Később összesen 12 altípus készült (A, B, C, D, E, F, G, H, J, L, M, N), melyek közül a legnagyobb darabszámot (2616 db -ot) a "J" változat érte el, 50 mm-es ágyúval és 21 tonnás tömeggel. Az elsődleges fegyverzetüket tekintve az első típusok még 37 milliméteres KwK L/45 lövegekkel készültek. A Panzer III. páncélzata a leggyengébb részeken 14, a legerősebb felületeken 50 mm körül volt (de néhol elérte a 80-90 mm-t is).

Közben erőteljesen zajlott a Panzerkampfwagen IV. fejlesztése is, mégpedig a Krupp műveknél, ahol az első példányok 1937 októberében gördültek ki a gyárkapukon. A két ígéretes típus tömegtermelése azonban lassan haladt. Amikor Adolf Hitler 1939 szeptemberében elrendelte Lengyelország lerohanását (ezzel kirobbantva a második világháborút) Németország még mindig nem rendelkezett elegendő számú közepes harckocsival. A német hadiipar egyszerűen nem győzte kiszolgálni a hadsereget és Hitler terjeszkedő terveit. Így a lengyelországi hadjáratban a főszerepet még a Panzer I., Panzer II., és Panzer 38 (t) típusok játszották, csekélyke számú Panzer III. és IV mellett. Ám még így is a lengyeleknél fejlettebb tank-állományt tudtak felvonultatni az invázióhoz. (1939 végén a német páncélos állománynak csak 13% -át alkotta a Panzer III és IV. típusok együttes mennyisége, a többi elavult, Pz I.-II. és Panzer 38 (t) tankokból állt.)

panzeriii.jpg

Némileg fordulópontot hozott Franciaország lerohanása 1940 májusában, ahol már a támadásba lendülő 2600 db német harckocsi egynegyede volt Panzer III és Panzer IV. típusú, közepes harckocsi. (Konkrétan: 1592 db Pz 38, Pz I-II., és 629 db Pz III-IV., illetve 154 db egyéb harckocsi kezdte meg a Fall Gelb hadműveletet Hollandia, Belgium és Franciaország ellen.) A hadjárat, a Blitzkrieg taktika alkalmazásával, két zseniális tiszt: Heinz Guderian és Erwin Rommel kimagasló teljesítményével és a harckocsik különleges, összehangolt önálló egységekben való alkalmazásával hatalmas sikert aratva zárult. Németország gyakorlatilag 5 hét alatt térdre kényszerítette a Bemelux államokat és Franciaországot. A harci tapasztalatok két alapigazságot hoztak a németek számára: 1.) A jövő a közepes és nehéz harckocsiké 2.) A tankok önálló fegyvernemként, külön páncélos alakulatokban való bevetése gyors győzelmeket hozhat.

panzeriv.jpg

Innentől, a tanulságokat levonva már minden a német hadiiparon múlott: képesek e a III. Birodalom gyárai és mérnökei elegendő közepes harckocsit előállítani az előrenyomuló Wehrmacht csapatok számára és kifejleszthető e időben egy nehéz harckocsi a hadsereg megsegítésére. Első lépésben megerősítették a Panzer III -asokat, és megszületett az 50 mm -es löveggel gyártott változat, második lépésben pedig elkészült végre a Panzer IV. Az új típus nagyon jól vizsgázott a hadszíntereken, amit az is jelez, hogy 1937 és 1945 közt mintegy 10 altípusa készült el (A, B, C, D, E F1, F2, G, H, J) mégpedig a Krupp művek gyártásában és összesen több mint 8 ezer darabot készítettek a különböző variánsokból. A Panzer IV -esek első altípusait még 17 tonnával gyártották, később a "D" változattal már 20 tonna lett a tömeg, a "G", "H" és "J" variánsoknál pedig 1942/43 -ban már 23-26 tonnával készültek a Panzer négyesek. A legnagyobb mennyiségben a "H" altípus jelent meg a hadszíntereken, mely 25 tonnát nyomott (frontpáncélzata 80 mm, a lövegpajzs pedig 50 mm vastag páncélzatot kapott) A löveg mindvégig megmaradt 75 milliméteresnek. 

A legmodernebb páncélosok: Párduc és Tigris

A háború harmadik évében Nyugat-Európa megszerzése után a Führer megkezdte a kontinens maradék területeinek megtámadását is: 1941 -ben került sor Jugoszlávia és Görögország lerohanására, majd az afrikai bevetésekre (Egyiptom megtámadására). Végül eljött az 1941-es év is, amikor megindult a hatalmas Szovjetunió elleni offenzíva. Ebben már 3600 német harckocsi vett részt, ám ezek tekintélyes része még mindig könnyű-páncélos volt (A moszkvai csata idején, 1941 végén a német harckocsi-állomány felét még mindig Pz I-II. és Pz 38 könnyű-páncélosok alkották.) Amikor ezek a Panzerek először találkoztak az oroszok T-34 -es tankjaival, órási lett az aggodalom a Wehrmacht tisztjei között. Égetően szükség lett komolyabb német nehéz-harckocsik bevetésére. Megkezdődött tehát a Panzerkampfwagen V. kifejlesztése. (Sd.Kfz. 171.) A típus 1942 májusában kapta a Párduc nevet. A Panthereket a Man cég kezdte gyártásra előkészíteni 1942 májusától, 45 tonnás kivitelben, 75 mm-es KwK 42 L/70 -es harckocsiágyúkkal. Csakhogy a valódi tömeggyártásra csak 8 hónappal később került sor, 1943 januárjában, mert komoly vita volt a Daimler és a Skoda cégek variációi és a Man változata között. Végül a Man verziója győzött. Összesen 2953 db Párducot állítottak elő 1943 januárja és 1945 tavasza között, alig két év alatt. A Párducok a háború egyik legsikeresebb harckocsijai lettek.

panzerv.jpg

A Panthereknek három altípusa létezett: a "D", az "A" és a "G" változat. (Kifejlesztették az "F" variánst is, de abból csak két darab készült.) A Párduc a Panzer IV -nél sokkal masszívabb, erősebb páncélzatú harckocsi volt, a torony homlokpáncélzata 100 mm -es vastagságot kapott, az oldalpáncél 40 mm volt. A páncéllemezek meredek szögben, hegesztéssel összeillesztett kivitelezése szemből szinte sebezhetetlenné tette a Párducokat (ha 500 -nél nagyobb távolságban tudta tartani ellenfeleit) A Pantherek először a kurszki tankcsatában mutatkoztak be 1943 nyarán és meglehetősen jól vizsgáztak, bár műszaki problémáik azért akadtak (ezeket a "G" altípus jórészt kiküszöbölte). A Párducok mérete: hossz: 8,86 m, szélesség: 3,4, magasság: 2,98 méter. A Párducok (miként a Tigrisek is) komoly ellenfeleket csak 1944 januárjától kaptak, amikor megjelentek a hadszíntereken a 46 tonnás, 122 mm-es löveggel gyártott ISZ-2 szovjet nehéz harckocsik. Ez a típus volt a háború alatt gyártott legütőképesebb szovjet páncélos.

Közben 1941 őszén megkezdődött az egyetlen német nehéz-páncélos, a Panzerkampfwagen VI., azaz Tigris kifejlesztése is. A német harckocsi-hadviselés "atyja", Heinz Guderian vezérezredes támogatásával, 1942 tavaszától indult be tömeggyártás. A legelső mintapéldányok 1942 április 20-ra, a Führer 53. születésnapjára készültek el. Hitler ezen a napon személyesen tekintette meg az első Tigriseket, mégpedig Kelet-poroszországi főhadiszállásán a Wolfschanzén. Az első harctéri bevetésre ezt követően, 1942 szeptember 16-án került sor, Leningrádnál. (Ekkor még semmiféle nagy sikert nem arattak.) A Tigrisek végső elnevezéséig egészen 1943 tavaszáig kellett várni, ám közben kifejlesztették a Párducokat is, így mivel a Párducok kapták a Panzerkampwagen V. elnevezést 1943 januárjában, így a Tigrisek hivatalos neve (két hónappal később) a Panzerkampfwagen VI. lett.

A Tigrisek 56 tonnás monstrumok voltak, 88 mm -es lövegekkel, 5 fő kezelőszemélyzettel, 25 - 110 milliméteres páncélzattal. Bár mindössze 1355 db -ot gyártottak a harcmezők csúcsragadozóiból, a típus hírneve mégis bejárta a szövetségesek frontvonalait, mindenhol babonás rettegést kiváltva az angol-amerikai katonákból. Bár a szovjetek is tisztelték a típust, ők hatékonyabban tudtak szembeszállni vele. A Tigrisekkel ugyanis sok probléma akadt: hatalmas volt karbantartási igénye, nagyon nehézkes volt vasúti szállítása (a szokatlanul széles, 725 mm-es lánctalpa miatt), sok hídon képtelen volt átkelni nagy tömegéből kifolyólag, illetve sűrűn elakadt a lazább talajú hadszíntereken. Mindezeken túl gyakran meghibásodott erőátviteli rendszere és kormányműve is, nem beszélve a lánctalp gyakori problémáiról. (A szovjetek megtanulták a lánctalp eltalálásának hasznosságát, így a Tigrisek mozgásképtelenné tételét, majd kilövését.) Fontos tapasztalat volt mind a keleti, mind a nyugati fronton, hogy a Tigrisek hátsó páncélzata könnyen átlőhetőnek bizonyult, így a típus gyenge pontját jelentette. Innentől mind a szovjet, mind a nyugati harckocsizók folyamatosan kísérleteket tettek a Tigrisek hátulról való eltalálására (több - kevesebb sikerrel persze).

panzervi.jpg

Közben a szovjetek, kifejezetten a Tigrisek példáján okulva megalkották a T-34 -es harckocsik 85 mm -es löveggel szerelt változatát is és a már említett ISZ-2 nehéz harckocsit, melyek jelentősen csökkentették a Tigrisek harctéri fölényét a keleti fronton. Ráadásul a sokkal olcsóbb T-34/85 -ből lényegesen többet tudtak előállítani, mint a méregdrágán gyártott Tigrisből. Bár erre a németek a Királytigrissel válaszoltak (Panzer VI. B), mely közel 70 tonnás gigantikus tömeggel bírt, ebből már elenyésző mennyiség készülhetett a harcok lezárulása miatt. (Ami a Tigris lenyűgöző méreteit illeti: hossza 8,45 m, szélessége 3,73 m, magassága 2,86 m volt.)

Összegzés

Összességében talán érdekes észrevétel, hogy a leggyakoribb német harckocsitípus a háború közepétől a Panzer IV volt, hiszen a III. Birodalom hadiipara 1937 és 1945 közt mintegy 8519 db -ot tudott belőle gyártani. A Panzer V -ből, vagyis a Párducokból csupán 2953 db, a Tigrisekből pedig mindössze 1355 db készült. (A Párducokat illetően több helyen az 5500 db -os adat szerepel.) Elmondható, hogy a két legnagyobb német harckocsi-legenda, a Párduc és Tigris (együttesen 4308 legyártott db) az össz német harckocsi-állomány kevesebb, mint 18%-át alkotta. Mindez annyiban érdekes, hogy az említett típusok hírneve és legendája lényegesen nagyobb harctéri "részesedést" feltételez a közfelfogás tekintetésben.

stug.jpg

Végül fontos még megjegyezni, az önjáró tüzérség jelentőségét is. Bár a forgatható torony nélküli páncélozott járműveket, páncélvadászokat (németül: geschützwagen -ek) a tüzérséghez sorolták, jelentőségük hatalmas volt a harckocsik elleni küzdelemben is. A páncélvadászok, rohamlövegek legalább annyi harckocsit tettek harcképtelenné, mint a korszerű tankok. A "Sturmgeschütz III.(StuG III) rohamlöveg például jelentős "karriert" futott be a harcok alatt, különösen a 24 tonnás, 75 mm -es "G" változat, melyből 7893 db készült és sikeresen vetették be mindenhol. Ilyenen kezdte pályafutását a legendás tigris-parancsnok Michael Wittmann SS-Hauptsturmführer is, aki haláláig 138 ellenséges harckocsit lőtt ki Tigrisével. Ugyancsak híressé váltak a monumentális, 68 tonnás Ferdinándok, vagy Elafántok (SdKfz-184) melyekből ugyan csak 90 db készült, mégis nagy pusztítást okoztak az ellenséges harckocsi állományokban 88 mm -el lövegjeikkel.

tank_tablazat.jpg

A III. Birodalom harckocsijai hatalmas küzdelmeket folytattak a második világháború számtalan nagy tankcsatájában, így például a Kurszki tankcsatában (1943 július 4-13 közt), az ardenneki hadjáratban (1944 december 16 - 1945 január 25 közt) és például Magyarországon a debreceni (vagy hortobágyi) tankcsatában (1944 október 9-26 között). Ezek közül a kurszki volt a legnagyobb ütközet, mely egyben a hadtörténelem máig legnagyobb csatáját jelentette.

harckocsik_tablazat.jpg

Steven Zaloga, amerikai hadtörténész számadatai a háború alatt legyártott német harckocsikról

Kurszknál egy olyan kiszögellésért indított támadást a Wehrmacht, mely a sztálingrádi nagy német visszavonulást követően maradt szovjet kézen. Az 1943 júliusában zajló ütközetben a németek 2500 tankot  és 800 ezer katonát vetettek be a nagyjából kétszeres orosz túlerő ellen. Bár Hitler a kurszki csata 10. napján (július 13-án) berekesztette a hadműveletet és visszavonulásra adott parancsot (az amerikaiak szicíliai partraszállása miatt, melyhez át kellett csoportosítani erőit), valójában jóval nagyobb veszteségeket okoztak a szovjeteknek, mint amennyit el kellett szenvedniük. A Tigrisek, Párducok és Panzerek mintegy 1800 db szovjet tankot lőttek ki, miközben csak 280 tankot vesztettek. Bár a csatát a németek adták fel, valójában a III. Birodalom tankjai "leiskolázták" a szovjet páncélos fegyvernemet.

Harmat Árpád Péter

 Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is! 

Felhasznált és ajánlott források:

  • Dr. Stephen Hart - Dr. Russel Hart: A II. világháború német páncélosai (20. századi hadtörténet) Hajja és fiai könyvkiadó, Debrecen, 1999.
  • Michael Green: German tanks of World War II. Zenith Press, 2000.
  • Peter Chamberlain - Hilary Doyle: Encyclopedia of German World War Two. Paperback, 1999.
  • Thomas L. Jentz és Hilary Louis Doyle: Panzer Trucks könyvek
  • achtungpanzer.com - panzerkampfwagen

haboruk_ujlogo_1.jpg

2017.02.25.(21:03) 

Franciaország német lerohanása, Párizs eleste (1940)

Hitler hadserege 1940 tavaszán, mindössze másfél hónap alatt térdre tudta kényszeríteni a szomszédos nagy rivális Franciaországot. Ami az első világháborúban 4 év alatt sem sikerült a németeknek, az 1940-ben hetek alatt összejött. Mindez köszönhető volt a villámháborús haditervnek (Blitzkrieg), a német páncélos egységek jól összehangolt, külön egységekben történő bevetésének, a Luftwaffe (és német ejtőernyős csoportok) hatékony alkalmazásának, a meglepetésnek és persze Heinz Guderian tábornok zsenialitásának. A Wehrmacht 1940 május 10-én lépte át a belga határt, majd június 14-én már a francia főváros utcáin meneteltek a német katonák. Az összeomlás gyorsasága mindenkit meglepett, hiszen a francia hadsereg több tekintetben is hasonló méretű volt mint a német. Mégis a németek győztek, mégpedig gyors, átütő, megsemmisítő diadalt aratva.

parizs_eleste.jpg

foto: Bundesarchiv

Előzmények

Hitler hadserege 1939 szeptember 1-én, hajnali 4 óra 45 perckor rohanta le a nyugati hatalmakkal védelmi szövetségben álló Lengyelországot. A támadás nyomán kirobbant a második világháború, hiszen Nagy-Britannia és Franciaország számára nem maradt más választás, mint a Berlinnek megküldött hadüzenet. A két szövetséges tábor háborút kezdett tehát egymással, melyben az egyik oldalon a Háromhatalmi egyezmény náci és fasiszta országai álltak (Németország, Olaszország, Japán) szövetségeseikkel (Magyarország, Románia, Szlovákia ... stb), míg velük szemben a nyugati hatalmak - Nagy Britannia, Franciaország, USA - illetve a Szovjetunió formálódó összefogása próbálta akadályozni Németország terjeszkedését. A Führer expanziós törekvéseit azonban semmi nem tudta lassítani: Lengyelország után, 1940 tavaszán következett Dánia elözönlése, majd a németek bevonultak Norvégiába is. Az igazi német hódítás azonban csak ezt követően érkezett el: Hitler parancsot adott Belgium, Hollandia, Luxemburg és Franciaország megszállására.

A Belgiumon keresztül induló támadás terve

A Franciaország megszerzéséért induló német invázió első szakasza, mely a "Fall Gelb" nevet viselte, Belgiumon és az Ardennek hegységen keresztül a La Manche csatorna elérését célozta és ezzel a Belgiumban illetve Észak-Franciaországban állomásozó francia-angol csapatok elvágását és bekerítését próbálta megvalósítani. A hadművelet második része, mely a "Fall Rot" nevet kapta, a híres Maginot-vonal nyugatról történő megtámadását és Franciaország teljes elözönlését, Párizs illetve az északi tartományok megszállását tűzte ki célul.

A két nagy támadáshoz az "A" és "B" hadseregcsoportokat jelölték ki, az előbbi az Ardennekben (délen), Gerd von Rundstedt parancsnokság alatt 45 hadosztállyal vett részt a harcokban, az utóbbi pedig északon (Hollandia és Közép-Belgium felől) Fedor von Bock vezetésével, 30 hadosztállyal kezdte hadműveleteit. A harmadik jelentősebb erő: a "C" hadseregcsoport Wilhelm von Leeb vezetése alatt, 18 hadosztállyal a franciák esetleges ellentámadásának magakadályozását kapta feladatul. (Heinz Guderian XIX. páncélos hadteste az "A" hadseregcsoporthoz tartozott.) Összesen 93 német hadosztály, 1,8 millió katona és 2500 harckocsi állt készen Nyugat-Európa meghódítására.

parizs_terkep.jpg

A németekkel szemben a franciák a 30-as években védelemre rendezkedtek be: a Rajna bal partján félmillió dolláros védelmi erődrendszert építettek fel 1927 és 1932 között, mely Maginot-vonal néven vált ismertté. A francia vezetők, Edouard Daladier és a nép hittek abban, hogy a jól felszerelt erődrendszer képes útját állnia egy esetleges német támadásnak ugyanakkor a tehetséges De Gaulle ezredes már a 20-as évek végétől inkább a harckocsi fegyvernem és a francia légierő fejlesztésére költötte volna el a Maginot-vonalra elherdált milliókat. Mint a történelem bebizonyította neki volt igaza. A háború küszöbén mégsem hallgattak rá.

A hollandai hadjárat

Fall Gelb végrehajtása 1940 május 9-én vette kezdetét. A német csapatok bevonultak a semleges Luxemburg területére, majd az éjszaka folyamán a „B” hadseregcsoport megindította támadását Hollandia és Belgium ellen. Az első német egységek, - az 1. ejtőernyős hadosztály és a 22. légi-szállítású hadosztály - Kurt Student vezetésével Hága, Rotterdam és a belga Eben-Emael erőd elfoglalását célozták. Bevetésük a főerők, vagyis a „B” hadseregcsoport támadását készítette elő. Az inváziós kezdetét a 18. hadsereg elfoglalta a holland csatornákon és folyókon átvezető legfontosabb hidakat, amelyek megnyitották az utat Rotterdam felé. A hollandok által kiépített vízi akadályokat délről kerülték meg. A francia 7. hadsereg beavatkozása sem tudta megakadályozni, hogy a német 9. páncélos hadosztály egységei május 13-án elérjék Rotterdamot.

A hollandok ekkor indítottak egy ellentámadást: a grebbebergi csatában azonban gyors vereséget szenvedtek és fel kellett adniuk a Grebbelinie védelmi vonalukat. Közben május 14-én kezdetét vette Rotterdam bombázása is. Mindez már túl sok volt a hollandoknak, május 14-én a Benelux állam bejelentette a kapitulációt, melyet május 15-én írtak alá. Vilma királynő és családja Nagy-Britanniába menekült. A németeket ezt követően a Belgium területére visszavont franciák próbálták megállítani. A francia 7. hadsereg Brüsszel körül vette fel védelmi állásait. [3]

6_16francia_hadj1940.jpg

Belgium és Észak-Franciaország elözönlése

A Belgium ellen május 10-én meginduló német támadás során Luftwaffe (német légierő) jelentős légi fölényben volt. A belga védelmi vonalat csak a Eben-Emael erőd elfoglalása után lehetett megközelíteni, ami akkoriban Európa legmodernebb erődjének számított, és teljes mértékben ellenőrizte az Albert-csatorna és a Meuse folyó találkozását. A németeknek tehát ezt a szinte bevehetetlen erősséget kellett megostromolniuk, lehetőleg kevés időt veszítve. Május 10-én a kora reggeli órákban vitorlázó-repülőgépek értek földet az erőd közelében, a gépekből kiszálló német rohamcsapatok pedig felrobbantották az erőd fő lövegtornyait, míg az Albert-csatornán átívelő legfontosabb hidakat német ejtőernyősök foglalták el. Az elkeseredett belga ellentámadásokat a Luftwaffe légi támogatásának segítségével hárították el. A belga főparancsnokságot sokkolta a védelmi rendszer legfontosabb és legerősebbnek hitt láncszemének elesése és a tervezettnél öt nappal hamarabb visszavonta a belga csapatokat a második védelmi állásba, a Dijle-vonalba.

A gyors belgiumi német előretörés miatt a Brit Expedíciós Haderő és a Belgiumba bevonuló francia csapatok nem tudták kiépíteni védelmi állásaikat, és a belgák visszavonulása jelentős veszélybe sodorta őket. Amikor  Erich Hoepner tábornok XVI. páncélos hadteste (a 3. és 4. német páncéloshadosztály) megindult Gembloux ellen, René Prioux tábornok, a francia 1. hadsereg lovassági hadtestjének parancsnoka a 2. és 3. könnyű páncélos hadosztályt küldte megállításukra. A május 12–13-án vívott hannut-i csata az egyik legnagyobb harckocsi-ütközet volt a második világháború során, összesen 1500 harckocsi részvételével. Eredményeképp a német támadás megakadt és a francia 1. hadsereg időt nyert, vagyis Prioux elérte célját. Északon tehát részsikerek születtek.

Viszont a középső frontszakaszon – az Ardennekben - a német „A” hadseregcsoport támadását a belga gépesített lövész és francia könnyű páncélos egységeknek nem sikerült megállítaniuk. A maastrichti csata során a francia légierő hiábavaló kísérletet tett a német páncélosok felvonulásának megakadályozására, és súlyos veszteségeket szenvedett: két nap alatt 135 bombázógépből 72-t elvesztettek. Május 11-én Gamelin tábornok (főparancsnok) parancsot adott a tartalékban álló hadosztályoknak, hogy siessenek a Meuse szektor megerősítésére. A német erők május 12-én a délutáni órákban érték el a Meuse-vonalat és három széles hídfőállást létesítettek, hogy lehetővé tegyék az „A” hadseregcsoport átkelését Sedan, Monthermé és Dinant térségében.

A sedani csatában – május 13-án és 14-én a németek nagy győzelmet arattak. Mindeközben Guderian az 1. és 2. páncélos hadosztályokat május 14-én élesen nyugat felé fordította, és erőltetett ütemben a La Manche-csatorna partja felé kezdett támadni. Május 15-én Guderian gépesített lövész alegységei szétszórták a Sedantól nyugatra újraszervezett francia 6. hadsereget, és végzetesen meggyengítették a francia 9. hadsereg déli szárnyát. [3]

A katlan kialakulása Dunkerque -nél

Május 19-én Guderian engedélyt kapott, hogy megindítsa páncélosait, amelyet áttörték a brit 18. és 23. tartalékos hadosztályok által a Somme folyó mentén kiépített állásokat. A németek ezután bevették Amiens-t és elfoglalták a további előrenyomulást lehetővé tévő hidat Abbeville-nél. A határozott támadás elszigetelte az északon harcoló brit francia, holland és belga csapatokat a francia főerőktől. Május 20-án a német 2. páncélos hadosztály felderítő egységei elérték Noyelles-sur-Mer települést, amely 100 kilométerre volt a május 17-i pozíciójuktól. Innen már látták a Somme torkolatát és a La Manche-csatorna partját. A Belgiumban támadó német „B” hadseregcsoporttal együtt ekkor egy hatalmas katlant hoztak létre, amelyben a teljes 1. hadseregcsoport (a belga hadsereg, a brit BEE, valamint a francia 1., 7. és 9. hadsereg) csapdába esett. Május 23-án a britek egyoldalúan elhatározták, hogy megpróbálják kimenteni a csatorna partján rekedt katonáikat. Ám a német vezérkar május 22-én reggelén arra utasította Guderiant, hogy a La Manche-csatorna legfontosabb kikötőit is sorra foglalja el. Végül a szövetséges főparancsnokság május 26-án indította meg a dunkerque-i bekerítésben rekedt brit, francia és belga katonák evakuálására irányuló Dynamo hadműveletet. 

dunkirk.jpg

A francia vereség

Közben május 15-én reggel Paul Reynaud francia miniszterelnök felhívta Winston Churchillt, aki május 10-e óta volt brit miniszterelnök, és azt mondta:„Legyőztek minket. Megvertek minket, és elvesztettük a csatát.” Churchill megpróbált lelket verni Reynaudba, és emlékeztette, hogy hányszor fordult elő az első világháború során, hogy a németek nagy támadást indítottak a nyugati fronton és áttörték a vonalakat, de végül a szövetségesek mindig megállították őket. Reynaud azonban már túlságosan elkeseredett volt. 1940 májusának közepén csak De Gaulle ezredes próbálkozott hatékony ellentámadásokkal páncélos-egységei élén. Közben május 24-én indult támadásba Calais ellen a 10. német páncélos hadosztály, a város az alig egy nappal korábban partra szállt brit 3. királyi harckocsizó ezred és a 30. lövészdandár katonái védték. 

A britek elkeseredetten védekeztek, mert a lehető legtöbb ideig próbálták lekötni a német erőket, elvonni azokat egy Dunkirque elleni támadástól. Végül Calais ostroma négy napig le tudta kötni a német csapatokat, amelyek csak ezután állhattak neki Dunkirque ostromának. Mivel a Lille-ben rekedt francia 1. hadsereg egészen május 31-éig kitartott, a teljes dunkerque –i partszakaszról  a Dynamo hadművelet keretében összesen 338 226 főt sikerült biztonságba helyezni és átszállítani Nagy-Britanniába. A sikerek ellenére is legalább 30–40 000 francia katona esett végül a németek fogságába Dunkerque-nél. [3]

parizs_tankok.jpg

Párizs eleste

Május 10. és június 4. között Weygandnak jelentősen megcsappant erőivel, szövetséges támogatás nélkül egy közel 1000 kilométer hosszú, Sedantől a csatorna partjáig kialakult frontot kellett megvédeni. A francia tábornoknak ekkor alig 61 francia és egy brit hadosztály állt a rendelkezésére. (És vele szemben 142 német hadosztály készült Párizs bevételére.) Eközben léptették elő tábornokká (június 1-én) De Gaulle -t is, aki az addigi harcok legeredményesebb tisztjének bizonyult. (Később, pár nappal Párizs elestét követően menekült Londonba, ahol rögtön létrehozta a francia ellenállás központját.)

A német hadvezetés június 5-én indította meg a Fall Rot névre keresztelt, második nagy támadást. A német hadművelet az első napokban nehezen indult és csak a Lufwaffe segítségével ért el kisebb sikereket. Az elkeseredett francia ellenállás először Abbeville mellett tört meg. Ezt követően Rommel 7. páncélos hadosztálya átkelt a Seine folyón, és Normadián keresztül nyugat felé támadva június 18-án elfoglalta Cherbourg kikötővárost. Útközben, június 12-én kikényszerítették a francia földön maradt utolsó brit egység, az 51. Highland hadosztály megadását. Június 10-én a francia kormány nyílt várossá nyilvánította Párizst, bár a főváros felé vezető utakat megerősítették. A német 18. hadsereg ekkor a francia főváros ellen fordult, és több helyen sikerült áttörnie a francia védelmi vonalakat. A francia főváros végül június 14-én esett el! A párizsiak tömegesen menekültek, de akik nem akartak vagy nem volt erre lehetőségük, meglepetéssel tapasztalták, hogy a megszálló német katonák az esetek nagy többségében udvariasan viselkedtek velük.

...A német főcsapatok délben érkeztek meg a városba...A tankokkal, páncélozott harckocsikkal, tankelhárító egységekkel és motorizált gyalogsággal az északnyugati külvárosokból masíroztak be, végig a Champs Elysées-n...A párizsiak csendben figyelték a bevonulást." /Guardian, 1940 június 15./

Másnap a német „C” hadseregcsoport a Tigris hadművelet keretében átkelt a Rajnán és bevették a legendás Maginot vonalat. A legtöbb erőd június 25-én adta meg magát, német állítások szerint 500 000 hadifoglyot ejtettek ezen a hadszíntéren. Néhány nagyobb erőd azonban Franciaország kapitulációja után is folytatta a harcot, a legutolsó csak július 10-én, Alphonse Joseph Georges tábornok személyes közbenjárására, és akkor is csak ellenkezésének hangot adva szüntette be a harcot. [3]

A fegyverszünet

Paul Reynaud francia miniszterelnök június 16-án lemondott. Helyét az első világháborús hős, Henri Philippe Pétain marsall vette át, aki rádióüzenetében bejelentette, hogy fegyverszünetet fog kérni Németországtól. Hitler, amint meghallotta, hogy a franciák a megadásról akarnak tárgyalni, a compiègne-i erdőt jelölte ki helyszínül. Compiègne azért volt fontos a németek, de különösen Hitler számára, mivel itt írták alá a császári Németország képviselői az első világháborút lezáró Compiègne-i fegyverszüneti egyezményt 1918. november 10-én. Hitler a helyszín megválasztásával is ki akarta elégíteni bosszúszomját. Az eseményre előkerítették ugyanazt a vasúti kocsit, amelyben a francia és a német fél képviselői 1918-ban találkoztak, és ugyanarra a helyre állították fel. A fegyverszüneti egyezmény aláírására 1940. június 22-én került sor. Hitler ugyanabban a székben ült a ceremónia elején, mint amelyben Ferdinand Foch marsall foglalt helyet annak idején. Az egyezmény bevezetőjének felolvasása után azonban felállt, és faképnél hagyta a francia küldöttséget, és a tárgyalásokat a Wehrmacht vezérkari főnökére, Wilhelm Keitelre hagyta. A fegyvernyugvás június 25-én hajnali 1.35-kor lépett életbe.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • John Keegan: A második világháború. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003.
  • Antony Beevor: A második világháború. Gold Book, 2012.
  • [1] Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982.
  • [2] Tarján M. Tamás: 1939 szeptember 3. Megkezdődik a furcsa háború. Rubiconline
  • [3] Franciaországi hadjárat,Wikipédia cikke alapján

 Ha tetszett a poszt kövess bennünket a Facebook -on is!

haboruk_ujlogo.jpg

2017.02.23.(21:25)

Sztálin fiai és lánya

A grúz származású szovjet diktátor „karrierje” akkor indult be igazán, amikor Lenin 1924-ben meghalt és így kiszorítva vetélytársait – Trockijt, Kamenyevet és Zinovjevet - kezébe tudta kaparintani a kommunista párt vezetését. Sztálin (eredeti nevén: Ioszeb Dzsugasvili) alig 4 esztendő alatt, 1928-ra a Szovjetunió teljhatalmú diktátora lett. Ekkorra már a második feleségénél tartott és három gyermek – két fiú és egy leány - szólíthatta apjának.

8_25stalin_lenin.jpg

Sztálin első feleségét, Jekatyerina Szvanyidzét 1904-ben vette el és alig három évig élt vele (mert az asszony korán meghalt hastífuszban). A rövidke frigyből született Sztálin legnagyobb fia: Jakov. A kisfiút Sztálin nagyon hamar elhagyta és felesége családjára bízta neveltetését. Egyszerűen „továbblépett” és inkább a párton belüli előrejutására koncentrált. Jakovról teljesen megfeledkezett, nem tekintette „igazi” fiának, még a Sztálin nevét sem adta a gyermeknek. Jakov egészen haláláig Dzsugasviliként szerepelt a nyilvántartásokban. Aztán amikor Jakov már 12 lett, Sztálin másodszor is megnősült: elvette 18 éves titkárnőjét Nagyezsda Allilujevát, aki 22 évvel volt fiatalabb a már 41 éves Sztálinnál. Ekkoriban, 1919-ben Sztálin már a párt legfelső vezetőinek sorába küzdötte fel magát és Lenin közvetlen környezetéhez tartozott.

stalin_felesegei.jpg

Sztálin első és második felesége

Hatalomvágya azonban nem ismert határokat: a csúcsra akart eljutni és legfőbb vágya az lett, hogy Lenin őt jelölje politikai utódjául. Nagy volt azonban a tülekedés a párt legfelső 5-6 vezetője között a második helyért: ott volt például Lev Davidovics Trockij (eredeti nevén: Bronstein), akinek jóval nagyobb esélye nyílott Lenin bizalmának elnyerésére. Ám a történelem úgy hozta, hogy Sztálin rámenős, erőszakos és a világpolitikát illetve a pártbeli erőviszonyokat jobban figyelemmel kísérő stílusa hatékonyabbnak bizonyult a hatalom megragadásáért vívott harcban. Lenin halála után, 1924-ben ő lett az első számú vezető. Közben második feleségétől két gyermeke is született: 1921-ben Vaszilij és 1926-ban leánya: Szvetlána.

sztalin_gyerekek.jpg

Sztálin, Vaszilij és Szvetlána

A családi élet azonban nem Sztálin „terepe” volt, a gyermekek alig töltötték be a 6 illetve 12 évet, amikor édesanyjuk 1932-ben öngyilkos lett. Sztálin ott maradt egyedül és többé már nem is nősült újra. Ugyanakkor gyermekeivel sem törődött túl sokat, inkább a teljhatalom érdekelte és megdöbbentően kegyetlen tisztogatásokba kezdve sorra szabadult meg korábbi vetélytársaitól. Aztán kitört a második világháború és ez gyermekei életében is sorsfordító változásokat hozott. Fiai katonák lettek, Jakov tüzértiszt lett a fronton és a főhadnagyi rendfokozatig vitte, Vaszilij pedig repülősként szolgált (gyorsan emelkedve a ranglétrán).

stalin_fia.jpgAztán 1941 nyarán Jakov, a szmolenszki csatát követően német fogságba, egészen pontosan a sachsenhauseni munkatáborba került. A nácik gyorsan rájöttek, hogy kicsoda valójában az alig 34 éves orosz főhadnagy és fogolycserét ajánlottak az oroszoknak. Azt javasolták, hogy cseréljék ki Paulus tábornokot (a sztálingrádi csata német vezetőjét) Sztálin idősebbik fiára. Ám a vaskezű szovjet diktátor nemet mondott, azt válaszolta, hogy „nem fogok odaadni egy marsallt egy hadnagyért.” Jakov végül 1943 áprilisában halt meg, amikor egy német őr lelőtte parancsmegtagadásért (bár létezik olyan forrás is, mely öngyilkosságról szól).

Másik fia, Vaszilij iszákos, gyakran mulatozó züllött, féktelen ember lett, aklit azonban óvtak háborús bevetésein (különösen Jakov halála után), így túlélve a háborút tábornokként fejezhette be katonai pályafutását. Háromszor nősült: első felesége Galina Burdonszkaja volt, akit Kapitalina Vasziljeva követett, válásuk után pedig Tyimosenko marsall lányát vette feleségül. Sztálin halála után Vaszilijt leszerelték, nem sokkal később letartóztatták és bebörtönözték, ahonnét csak 1961-ben szabadult. Szabadulása után Kazanyba száműzték, ahol 1962 márciusában (alig 42 évesen) alkoholizmusban halt meg. 

stalin_vasilij.jpgSztálin lánya, Szvetlana kétszer ment férjhez, majd apja halála után lemondott a Sztálin névről és helyette anyja nevét vette fel. 1963-ban hozzáment Bradjasha Singh indiai újságíróhoz, aki nem sokkal később meghalt. A férje temetését követő néhány hónapot Szvetlana Indiában töltötte, majd Amerikába szökött. Megkapta az amerikai állampolgárságot és újból megházasodott, amelyet válás követett. Ebből a házasságból egy Olga nevű lány született. Két önéletrajzi ihletésű könyvet írt: a Twenty letters to a friend (Húsz levél a baráthoz), illetve az Only One Year (Egyetlen esztendő) címmel, amelyek dollármilliomossá tették. 1984-ben váratlanul visszatért Moszkvába, de pénzének elvesztése és csalódásai miatt 1996-ban ismét Amerikába távozott. 2011-ben halt meg, Lana Peters néven, 85 évesen Wisconsinban (végbélrákban).

Szvetlana életével sokat foglalkozott a nyugati, főleg amerikai média. Sorsát és publikációit évtizedekig követte az amerikai közvélemény. Ami Sztálin unokáit illeti: legidősebb fiának, Jakovnak a gyermeke, Jevgenyij kapta a legtöbb nemzetközi figyelmet. A férfi hadmérnökként, orosz katonai akadémiákon tanított (ezredesként), majd nagyapja hírnevét védelmezte egészen haláláig. Még az Európai Jogok Európai Bíróságán is megjelent, hogy Sztálin "bemocskolt" hírét védelmezze. 2016-ban hunyt el, 80 évesen. Sztálin lányának három utódja van: fia, Joszif, kardiológusként élt (Moszkvában halt meg 2008-ban), két lánya közül az idősebb, Jekatyerina vulkánkutató Szibériában, fiatalabb lánya Olga pedig az USA -ban él, Chrese Evans néven (mint tetoválásokkal teli punk). Vaszilijnak 4 lánya és két fia volt (1941 és 1952 között születtek) közülük hárman élnek még Oroszországban: Alexander Burdonsky, Lina Dzhugasvili, Tatyana Dzhugasvili. (Alexander színházigazgató.)

stalin_lanya.jpg

Szvetlana Allilujeva

Sztálin 1953 március 5-én halt meg, sorsára hagyott módon, agyvérzésben (bár megmérgezésének történetében is sokan hisznek). Kegyetlen diktátor volt, aki gyermekeivel sem tudott tartósan bizalmas és szeretetteljes kapcsolatot kialakítani. 

Harmat Árpád Péter

 Ha tetszett a poszt, kövess bennünket a Facebook -on is!

haboruk_ujlogo.jpg

2017.02.18.(14:35) 

49 éve kezdődött a vietnami háború legnagyobb offenzívája

49 éve, 1968 januárjának végén kezdődött a hidegháború egyik legjelentősebb offenzívája (és ütközet-sorozata) a Dél-Vietnamban kibontakozó Tét-offenzíva. A déliek és az őket fél milliós haderővel támogató amerikaiak ekkor már közel 9 éve folytattak elkeseredett harcot a térségben a Vietkong erőkkel és az északi reguláris csapatokkal. A háború 1967/68 -ban a tetőpontján lángolt, a felek mindent bevetettek egymás ellen. Ugyanakkor mindkét oldalon megmutatkoztak már a válság jelei is: a kommunista erők jelentős katonai vereségeken voltak túl (Dak-tó és Khe-Sanh csatái), az USA –ban pedig a közvélemény emelte fel szavát egyre jobban, - tüntetésekkel illetve tömeges demonstrációkkal - az értelmetlen háború folytatása ellen. Johnson elnök és Robert McNamara védelmi miniszter jelentős társadalmi nyomás alatt köszöntötték az 1968-as esztendőt. Mindketten érezték: sikereket kell felmutatniuk és mindenekelőtt: a veszteségek minimalizálását. Ugyanakkor 1968 elején számolniuk kellett egy esetleges nagy erejű vietnami támadással is. Az ellenséges offenzíva januárban aztán el is érkezett: Vo Nguyen Giap északi tábornok a vezérkara által részletesen megtervezett Tét-offenzíva megindításával a háború megfordítását remélte.

vietnam_1968.JPG

Az északi offenzíva

Az északiak terve egy kiterjedt, legalább száz déli települést – köztünk Saigont - érintő, egyidejűleg megkezdett felkelés-sorozatra épült, melyet az északi reguláris erők is támogattak. Az akció kezdetére 70 ezres erőt összpontosítottak dél városaiba. Jelentős harcok kezdődtek például Saigonban, ahol támadás érte a repteret, a rádió épületét az amerikai nagykövetséget az amerikai erők főparancsnokságát és az elnöki palotát is.

Az előre gondosan kijelölt Dél-vietnami célpontok közt akadtak fegyverraktárak, főparancsnokságok, laktanyák és városrészek is; például a korábbi főváros, Hué központja. A vietnamiak számára szimbólumként is fontos, történelmi Hué megszerzéséért három héten keresztül dörögtek a fegyverek. Mind Saigonban, mind pedig Huéban a nagyobbrészt vidékiekből álló (dzsungelharcban jártas) vietkong alakulatok számára szokatlan volt és jelentős kihívást jelentett a városi harcmodor alkalmazása. Ebben fokozatosan alul is maradtak az amerikaiakkal szemben. Ellensúlyozásul terrorizálni próbálták a helyieket, mert a Vietkong főparancsnokság kezdetektől számolt a be nem következett helybeli lakosság felkelésével. Miután ez elmaradt - és hiányzott a betervezett helyi erő - megfélemlítésekkel akarták kikényszeríteni az általános lázadást. Ez azonban az offenzíva végéig nem indult meg.

Ho Si Minh elnök a támadássorozat időtartama alatt abban is bízott – és ez viszont részben valóra vált – hogy az amerikai közvélemény (mely ekkorra már alapjaiban volt háborúellenes) az USA ellencsapása nyomán arra kényszeríti majd a Pentagont, hogy elrendelje a harcok azonnali befejezését. Így az északiak tulajdonképpen nem a teljes győzelemre, mint inkább a jelentős amerikai veszteségek miatt várható washingtoni meghátrálásra „játszottak”.

hosiminh_nguyen.jpg

Ho Si Minh az északiak vezetője és Giáp tábornok az északi csapatok parancsnoka /forrás: AP/

Várakozásuk nagyjából bevált: az offenzívát visszaverték ugyan az amerikaiak és katonailag győzelmet arattak, ám veszteségeik mértéke így is „kiütötte a biztosítékot” az USA közvéleményénél. Az északi akció egyébként rosszul volt megtervezve a bevetésre kijelölt Vietkong egységeknek egymástól elszigetelt módon kellett harcolniuk és a kommunikáció sem működött köztük. 

Néhány nap után az északiak központi vezetése nem tudott már parancsokat eljuttatni a harctéri alakulatokhoz, így február végére egyértelművé vált: ezt a harcot is az amerikai csapatok nyerik majd meg. (Ahogyan a háború főbb csatáit is.) Ez volt a helyzet katonai szempontból. Ám az összes körülményt nézve kijelenthető, hogy az északiak jól taktikáztak: az amerikai lakosság csak az elesett 4-5 ezer amerikai áldozatra koncentrált (felháborodva az újabb vérveszteségeken) és azt már kevesen vették észre, hogy az akciót valójában az USA hadereje nyerte meg és hogy a vietnami veszteségek sokszorosan meghaladták az amerikaiakét (20 és 30 ezer közöttre teszik az elesett északiak számát), miközben egyetlen déli kézen lévő várost sem tudtak visszafoglalni.

vietnam_tet_offenziva.jpg

Ám a katonai szempontok ezúttal kevéssé számítottak. Az amerikai lakosság a médiából, a TV csatornák képeiből és az újságokból sebesült vagy elesett amerikaiakról értesült, illetve arról, hogy az északiak nem hogy visszavonulnának, de inkább nagy arányú támadásokat kezdeményeznek. Mindez összhatásában a reménytelen és távolba nyúló befejezést rémképét mutatta, amitől a többség irtózott a 10 évnyi harc után. A Tét-offenzívát követően  mind az amerikai lakosság, mind az amerikai politikusok és elemzők a Vietnamban folyó harc fokozatos beszüntetését - és a "fiúk hazahozását" - kezdte követelni. EZÉRT a fejleményért könyvelhető el amerikai vereségként a Tét-offenzíva.

A következmények

A Tét-offenzíva 1968 márciusában zárult le és egy óriási port kavaró esemény is tetézte az amerikaiak kudarcait: My Lai faluban egy amerikai egység 500 civilt (nőket, gyerekeket, időseket) mészárolt le. Az 1968 március 16-án történt kegyetlenség szinte azonnal kipattant és az amerikai közvélemény soha nem látott mértékben háborodott fel. Johnson az eset és az offenzíva után, a közvélemény nyomására bejelentette, hogy nem indul a következő elnökválasztáson. Közben az amerikai hadvezetés elkezdett „megbarátkozni” egy esetleges fegyverszünet gondolatával.

Az 1968-as és 1969-es esztendő azonban még mindig az utolsó amerikai próbálkozások jegyében telt. 1969 elején még megindult egy nagyobb szabású amerikai támadás a Shau-völgyben (Dewey Canyon hadművelet), ám ennek eredménytelensége után végképp a harcok befejezésének álláspontja győzött az amerikai hadvezetésben.

Az 1972-es esztendő már a béketárgyalásokkal indult, majd 1973. január 5-én ezek eredményeire hivatkozva Nixon elnök bejelentette a hadműveletek felfüggesztését, amelyet később a teljes amerikai haderő Vietnamból való egyoldalú kivonása követett. A háborúban az USA 58253 embert, Vietnam pedig egy millió katonát és több millió civilt veszített.

Harmat Árpád Péter

 Ha tetszett a poszt, kövess bennünket a Facebook -on is!

haboruk_ujlogo.jpg

2017.02.01.(11:40)

 

A 84 éve hatalomra került Adolf Hitler élete

84 éve, 1933 január 30 -án került hatalomra a történelem legnagyobb diktátora, Adolf Hitler, aki a nácizmus és a német felsőbbrendűség nevében az egésze világ meghódítását célul kitűzve, 1939-ben kirobbantotta a 6 évig tartó és 72 millió ember halálát okozó második világháborút. Adolf Hitler (1889-1945) tekinthető a Holokauszt néven ismerté vált népirtás legnagyobb felelősének is.

hitler1.jpg

Adolf Hitler egy náci felvonuláson. Előtte: Ernst Röhm /forrás: Bundesarchiv/

A „száraz tényeken” túl azonban keveset tudunk arról, hogy milyen ember is volt valójában az egykori Führer. Magánéletéről számtalan téves feltételezés látott már napvilágot, mint például hogy voltak zsidó felmenői (ami nem igaz) és hogy homoszexuális volt (ami szintén nem igaz). Ellenben kevesen tudják róla, hogy például vegetáriánus életmódot folytatott, hogy egész életében tartózkodott az alkoholtól (és a dohányzástól), illetve hogy képtelen volt megtanulni vezetni, noha imádta az autókat. Bár egyheréjűségére soha nem akadt elegendő bizonyíték, tény, hogy különböző nemi problémákkal küszködött és bélbetegségek gyötörték illetve idősebb korában Parkinson-kór kínozta. Bár rövidlátó volt, szemüveget ritkán volt hajlandó viselni.

Hitler egész életében nehezen tudott bizalmas kapcsolatokat kialakítani, barátai nem nagyon akadtak. Igazából édesanyján kívül csak maroknyi ember jutott hozzá közel, így például Ernst Hanfstaengl reklám-szakember és könyvkiadó (akire a 20-as években több kérdésben is hallgatott), illetve Hanfstaengl felesége (akihez plátói rajongás fűzte). Barátjának volt még mondható Rudolf Hess (pártbéli helyettese) és a két nő, akikkel hosszabb kapcsolat tudott kialakítani: Geli Raubel és későbbi felesége Eva Braun. (Róluk bővebben a poszt végén esik szó.)

Hitler jellemének érdekességei közé tartozik még szokatlan érzéke a műszaki dolgokhoz és a különböző, térben ábrázolt műszaki elemek rajzok, épület-, vagy gép részletek áttekintéséhez. Festményei kiemelkedő térlátásról és arányérzékről tanúskodnak. Rajongott kutyájáért (Blondi), imádta Wágner zenéjét és szerette a történelmet (melynek torzított, sokszor meghamisított „alternatíváit” gyakran hajtogatta). Példaképe volt Nagy Frigyes és a napóleoni háborúk korában élt porosz katonai stratéga: Carl von Clausevitz. Hitler a közvetlen munkatársaival (pl. titkárnők, személyzet) tudott nagyvonalú lenni, ugyanakkor egész életét végigkísérték hihetetlen dührohamai. Megdöbbentő és ifjúkorától rendkívül intenzív zsidó-gyűlöletének pontos okait ma sem ismerjük, de feltételezhető egy nagyon korán tudatába beépült meggyőződés a zsidók ártalmas mivoltáról, mely a folyamatos pozitív visszajelzések során mániájává vált. Összességében Hitler egy kritikát nem tűrő, kisebbségi érzésekkel küszködő, számtalan komplexussal teli, gyűlölködő, teljesen érzéketlen alak volt. Életútja a XX. század első felének sajátos történeti keresztmetszetét mutatja meg.

Adolf Hitler fiatal évei

Adolf Hitler 1889. április 20-án, az Osztrák–Magyar Monarchia területén, Németországtól nem messze, Linztől 90 km-re lévő felső-ausztriai Braunau am Inn kisvárosban született. Édesapja Alois Hitler (1837–1903) vámügyi tisztviselő volt, akinek harmadik felesége – Klara Pölzl - saját unokahúga volt. Ebből a frigyből negyedik gyermekként látta meg a napvilágot Adolf Hitler. A házaspár hat gyermeke közül csak Adolf és Paula érték meg a felnőttkort. Ami apjának múltját illeti: házasságon kívüli gyermekként született és anyjának vezetéknevét (Schicklgruber) viselte egészen 40 éves koráig, 1876-ig, amikor is mostohaapja, Johann Georg Hiedler nevét vette fel. A névváltoztatáskor a Hiedler név betűzését minden valószínűség szerint egy hivatalnok változtatta „Hitler”-re. Adolf Hitlert később többször érte támadás emiatt – politikai ellenfelei azzal vádolták, hogy valójában nem igazi Hitler, hanem Schicklgruber, bár ezt a nevet sohasem viselte, már születésekor Hitlernek anyakönyvezték. (A szövetséges propaganda is kihasználta Hitler apjának névváltoztatását, a második világháború alatt Heil Schicklgruber feliratot tartalmazó szórólapokat dobtak a német városokra.)

hitler_elso_vh.jpg

Adolf Hitler az első világháborúban /Bundesarchiv/

Apja vámtisztviselőnek szánta, ám Adolf valójában festő szeretett volna lenni. Amikor édesapja 1905-ben elhalálozott, a 16 éves Adolf árvasági támogatásra lett jogosult. A támogatás mellett az anyjától és nagynénjétől is rendszeresen kapott pénzt, így kamaszkorától viszonylag kényelmes megélhetésben részesülhetett. A bécsi Művészeti Akadémia felvételi vizsgáján azonban két alkalommal is megbukott (1907 és 1908), mely nagyon érzékenyen érintette. (Hitler egész életében művésznek tekintette önmagát.) A kudarcok után sem kezdett újabb munka vagy más szakma keresésébe és inkább festőként próbált megélni Bécsben. Képeslapokról másolt festményeire látképeket, melyeket aztán kereskedők és turisták vásároltak meg. Becslések szerint az első világháborút megelőző években 2000 képet festhetett.

Hitler Bécsben kezdte magáévá tenni az antiszemita nézeteket. Bécs ekkoriban nagy létszámú zsidó kisebbségnek adott otthont, akik közül sokan Kelet-Európából odavándorolt ortodox zsidók voltak. Hatással volt rá ez időben többek közt az antiszemita Lanz von Liebenfels fajelmélete, és az olyan antiszemita politikusok agresszív retorikája, mint Karl Lueger bécsi polgármester, vagy Georg Ritter von Schönerer, a pángermán mozgalom vezetője („Führer”-e).

Hitler magáévá tette az „árja faj” felsőbbrendűségébe vetett hitet és azt a nézetet, miszerint a zsidók az árja faj természetes ellenségei és Németország gazdasági problémáinak elsődleges okozói. Ez az ideológia alapozta meg Hitler későbbi politikai nézeteit. Ám ez időben még nem volt politikailag aktív. Közeli barátja és ezekben az években szobatársa, August Kubizek visszaemlékezései szerint sokkal inkább érdekelték Richard Wagner operái, mint a politika. Miután másodszor is megbukott a Művészeti Akadémia felvételijén, Hitler kezdett kifutni a pénzből. 1909-ben (alig 20 évesen) egy hajléktalanszállásra költözött be, majd 1910 elején egy szegény munkásotthon lett az állandó lakhelye. Építkezéseken dolgozott segédmunkásként, és képeslapokat festett, így jutott némi pénzhez.

1913-ban kisebb összegű apai örökségének kézhezvétele után Münchenbe költözött. A Németországba költözéssel egy időre ki tudott bújni az ausztriai hadkötelezettsége alól, ám az osztrák hatóságoknak végül sikerült letartóztatniuk. Salzburgi orvosi vizsgálatát követően és egy kérvény benyújtása után engedélyezték számára, hogy visszatérjen Münchenbe. Bár az osztrák katonai szolgálatot így el tudta kerülni, 1914. augusztus 16-án a Német Birodalom háborúba lépését követően szinte azonnal önkéntesként jelentkezett a bajor hadseregbe.

Hitler az I. világháborúban

Hitler a 16. bajor „List” tartalékos gyalogezred tizedeseként szinte a háború teljes időszaka alatt futárszolgálatot látott el a nyugati fronton. Feladata az ezredparancsnokság és a fronton harcolók lövészárkai közötti üzenetek eljuttatása volt, gyakran súlyos tüzérségi- és géppuskatűz alatt. 1914 decemberében a Vaskereszt második fokozatával tüntették ki. 1916 októberében az észak-franciaországi harcokban sebesülés érte a lábán; felépülése után, 1917 márciusában tért vissza a frontra. 1918. augusztus 4-én megkapta a Vaskereszt első fokozatát is. Felettesei elismeréssel nyilatkoztak róla, ám bajtársai között nem volt népszerű a tisztekkel szembeni kritikátlan hozzáállása miatt, melyet így jellemzett később, a sörpuccsot követő 1924-es per során: „A feletteseket tisztelni, senkinek nem ellentmondani, vakon engedelmeskedni” (németül: „Den Vorgesetzten achten, niemandem widersprechen, blindlings sich fügen”). Nem sokkal a háború vége előtt, 1918. október 14-re virradó éjjel, egy brit mustárgáz-támadás áldozata lett Wervicktől délre, az ypres-i front közelében, melynek következtében átmenetileg elveszítette látását. Rövid belgiumi kezelése után a pomerániai Pasewalkba szállították. Az ottani kórházban érte a háború végének híre.

A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt élén

Hitlert 1918 novemberében engedték ki a kórházból, ám nem volt hová mennie, így átmenetileg beállt őrnek a traunsteini hadifogolytáborba. Azonban 5 hónappal később, 1919 márciusában a hadifoglyokat hazaengedték, a tábort pedig feloszlatták. Hitler ekkor újra Németországba, egészen pontosan Münchenbe ment szerencsét próbálni. 

Németország ekkor a háború utáni káosz időszakát élte. Hitler a Bajor Tanácsköztársaság leverése után érkezett Münchenbe. Az állástalan magányos volt katona a Reichswehr szárnyai alá került, amikor azzal bízták meg, hogy legyen besúgó, vagyis jelentse a tiszteknek mindazt, amit megtud a tanácshatalommal rokonszenvező katonákról. Munkája során közvetlen felettese Ernst Röhm lett, aki látva Hitler szónoki képességeit, hamar felkarolta a 30 éves fiatalembert. Ezen hónapokban Hitler a különböző müncheni politikai csoportok, frakciók, törpe pártok gyűléseit járta, hogy kifürkéssze, kell-e a Reichswehrnek ellenük harcolnia.

Végül 1919 szeptember 12-én eljött az a nap is, mely megváltoztatta életét. Ugyanis ekkor a Reichswehr politikai osztályától azt a feladatot kapta, hogy foglalkozzék egy csoporttal, amely Német Munkáspártnak nevezte magát. A párt 1919 január ötödikén alakult meg, Anton Drexler és Karl Harrer vezetésével. Hitler felbukkanásakor a „pártocska” ekkor még száz fő alatti tagsággal rendelkezett, és gyűléseiket egy sörözőben rendezték meg. Ide kellett tehát Hitlernek elmennie, hogy meghallgassa egy bizonyos Gottfried Feder beszédét. Hitlernek nagyon tetszett Federnek az első világháború győzteseit ostorozó, pénzügyi politikájukat bíráló beszéde. Ám a szenvedélyesen beszélő mérnök kijelentéseit egy másik pártag bírálni kezdte, amikor felszólalásában kiemelte, hogy Bajorország célja nem a külföldi tőkét bírálata, hanem Bajorország elszakadása kell, hogy legyen. Ezt Hitler nem tűrhette, és felszólalásra jelentkezve, hosszú és szenvedélyes beszédben vette védelmébe Federt és elveit. Hitlerre ekkor figyelt fel a Német Munkáspárt egyik legfőbb vezetője, Anton Drexler, aki néhány nappal később levelezőlapot küldve kérte fel arra, hogy csatlakozzon pártjukhoz. Hitler tehát 1919 szeptemberében, a 7. számú pártigazolvány kézhez véve, tagja lett a Német Munkáspártnak. Első beszédét, mely máris nagy sikert aratott a párt tagsága előtt, 1919 október 16 -án mondhatta el.

6_19nurnbergi_gyules.jpg

Nürnbergi pártgyűlés 1937-ben /Bundesarchiv/

Innentől kezdve körülbelül 5 esztendő alatt (1919-1924) Hitler két szálon futtatva „politikai karrierjét” egyrészt megszerezte a Náci Párton belüli egyeduralmat - a két korábbi pártelnök Harrer és Drexler félreállításával – másrészt jelentős tömegpárttá szervezte a Német Munkáspártot melynek neve közben Nemzetiszocialista Német Munkáspártra változott. (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP) Az új pártnak 1921 július 29 -én lett hivatalosan az elnöke. 

A tömegpárttá szervezést a gazdag tőkés támogatók felkutatásával kezdte meg, majd 1920-ban a náciké lett a Völkischer Beobachter című tönkrement lap is. Az újság óriási segítséget jelentett a tagság bővítésében, így hamarosan özönlöttek a csatlakozni kívánók. Az újságnak, Hitler szenvedélyes szónoklatainak és a náci eszmék egyszerűségének köszönhetően 1920-ra, vagyis egy évvel Hitler csatlakozása után a párttagság létszáma 100-ról 3000 –re nőtt, majd 1923-ra elérte a 12 ezer főt. Ezen években csatlakozott a párthoz Rudolf Hess (1920-ban) későbbi pártbéli helyettese, Hermann Göring (1922-ben) a náci rohamosztag első vezetője, Joseph Goebbels (1924-ben) a propaganda ügyek felelőse, Rudolf Höss (1922-ban) az auschwitzi koncentrációs tábor későbbi parancsnoka, illetve Heinrich Himmler (1923-ban) aki az SS élén legfőbb bizalmasa lett.

A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) 1920 februárjában jelentette meg 25 pontos programját. A 25 pontos programból 7 tartalmazott zsidóellenes kitételeket (a zsidók nem lehetnek "néptársak" és állampolgárok, a zsidó bevándorlókat távolítsák el az országból, számolják fel a kamatrabszolgaságot, államosítsák a főleg zsidó tulajdonban lévő áruházakat, a németül megjelenő újságoknál csak nem zsidók lehessenek szerkesztők, az irodalmat és kultúrát tisztítsák meg az idegenektől stb.).Az antiszemita és nacionalista jelszavak mellett a náci programban voltak antikapitalista pontok is. Ilyen volt például a 11. pont, mely követelte a nem munkából származó jövedelmek kisajátítását, a 12 pontban a háborús nyereség elvonását, a 13.-ban a konszernek államosítását. Az áruházakat, amelyek elnyelték a kiskereskedőket, a program 16. pontja szerint társadalmi tulajdonba kell venni, és felosztani. A program a parasztságnak agrárreformot, kártérítés nélküli kisajátításokat, a földjáradék eltörlését és a telekspekulációk megtiltását igérte. A program kétségkívül növelni tudta a nácik népszerűségét, így már 1920 után Németország különböző részein sorra alakultak a tömegszervezetek, hasonló típusúak, mint Hitler müncheni pártja.

himmler_hitler_kozoskep.jpg

Hitler és jobbkeze: Hilmmler

Ekkortájt az egyes náci szervezetek élénk kapcsolatba léptek egymással, így például Hitler szervezete a bécsi nacionalistákkal, akiktől már 1920-ban átvette jelvényüket a horogkeresztet mely alatt az osztrák nácik gyűléseiket tartották. A horogkeresztet (szvasztikát) az osztrákok vélhetően ókori ázsiai (indiai) kultúrákból vették át, és árja szimbólumként kezelték. Eleinte a hitleristák formálisan együttműködtek a többi hasonló szervezettel, később viszont fokozatosan elnyelték őket.

A párt erejét volt hivatva növelni az 1922-ben létrehozott, félkatonai rohamosztag, az SA (Sturmabteilung) is, melynek élére Göring, majd Röhm került. A rohamosztag egyenruhája 1924-től lett a barna ing. 1923-ra kialakult tehát a Náci Párt szimbólumrendszere: az 1920-ban hivatalossá tett jelvény, a vörös mezőben fehér kör, fekete horogkereszttel; az olasz fasisztáktól átvett náci köszöntés (rézsútosan felemelt nyújtott jobb kar) a barna ing, illetve 1921-ben Hitler megszólítása a Führer azaz vezér elnevezés. (A pártot népszerűsítő plakátokon először 1921-ben jelent meg a következő szöveg: „Adolf Hitler az NSDAP Führere”)

Hitler 1923 őszére pártja növekvő népszerűsége, és egyre jelentősebb müncheni befolyása miatt úgy érezte eljött az idő arra, hogy átvegye a hatalmat Bajorországban, majd Berlinben is. A Hitler által tervezett puccsot 1923 november 8-án hajtották végre, amikor a bajor tartományi kormány tagjai Gustav von Kahr főkormánybiztos vezetésével Münchenben a Bürger-Brau-Keller sörözőben  a gyárosokkal tartottak közös gyűlést (innen a „sörpuccs” elnevezés”) A kísérlet azonban kudarcba fulladt, Hitlert pedig hazaárulásáért öt évre ítélték, amelynek letöltésére a landsbergi erődbe szállították. A Führer összesen csak egyetlen évet töltött börtönben 1923 novemberétől 1924 decemberéig, ám ezen időszak mégis fontos periódus volt életében, mivel ekkor diktálta le Rudolf Hessnek Mein Kampf című könyvének szövegét. A Mein Kampf két részből áll. Az első Hitler életét és pártját mutatja be, illetve ismerteti meg az olvasóval. A második rész a Nemzetiszocialista párt eszméit, szabályait, a Hitler-köszönés módját írja le.

Hitler a szabadulása utáni időszakban, 1925-ben azzal kellett hogy szembesüljön, hogy az egy éve még erős és egységes pártja a szétesés szélére került. Ennek egyik oka az volt, hogy Rosenberget a nácik nem fogadták el alkalmas vezetőnek, így a két legtekintélyesebb náci parancsnok, Ernst Röhm és Gregor Strasszer köré gyülekeztek. Hitler fő vetélytársa így 1925 és 1934 között éppen ez a két nemzetiszocialista politikus lett. A Führer már 1925-ben átlátta, hogy három teendője van, ha vissza akarja szerezni pártbéli teljhatalmát, mégpedig a pénzszerzés, egy hozzá hűséges félkatonai szervezet létrehozása, és egy párton belüli tisztogatás megszervezése. A teendőknek azonnal neki is látott, és 1925 és 1926 közt jelentős kapcsolatrendszert épített ki a Ruhr-vidéki nagyiparosokkal, melyeknek nagy része, a kommunista mozgalmaktól félve, Hitlert kezdte el támogatni, akik hatékony védelmet ígért nekik cserébe.

Megkezdte a párton belüli tisztogatást is, és sorra leváltotta az által nem megbízható embereket, kialakítva egy hozzá hűséges vezetést. A túl nagy befolyással rendelkező Strassert és Röhmöt azonban ekkor még csak részben tudta visszaszorítani, de elhatározta későbbi végső eltávolításukat. Ennek érdekében hozta létre 1925-ben az SS –t (Schutz-staffel = védosztag) mely névleg testőrségként jött létre ám valójában a Röhm vezette SA ellensúlyozását szolgálta. Élére először Joseph Berchtold, a Völkischer Beobachter munkatársa került, ám négy évvel később 1929 január 6-án Heinrich Himmler vette át a parancsnoki teendőket, aki az ekkor még alig 280 fős SS-ből erős és nagyhatalmú hadsereget szervezett. Ez az ütőképes elit haderő egyedül csak a Führerre (és nem Németországra) esküdött fel.

Hitler népszerűségének okai

1930-ban a Nemzetiszocialista Párt a viszonylagos ismeretlenségből hirtelen 18,3%-ot szerzett és 107 képviselői helyet a Reichstagban, amellyel a második legnagyobb párttá vált. Sokakban merült fel: mi volt a nagy népszerűség növekedés oka? Hitler a német parasztok, háborús veteránok, középosztálybeliek és kispolgárok támogatására apellált, akik az 1920-as infláció és a gazdasági válság következtében fellépő munkanélküliség legnagyobb szenvedői voltak. A városi munkásság általában közömbös volt Hitler nézeteivel szemben, Berlin és a Ruhr-vidék pedig különösképpen ellenségesnek mutatkozott. Az 1930-as választás kifejezetten bukásnak számított a jobb-közép kormánynak, amelyet most egy többségi ellenzék fogadott a Reichstagban. Hitler beszédei a válságos években egyszerre ígértek gazdasági-társadalmi felemelkedést a kispolgári tömegeknek, marxistáktól mentes kapitalizmust a gazdagoknak és nemzeti büszkeséget a szegényeknek. Közben pedig Hitler világosan megjelölte azokat is, akiknek Németország minden baját köszönheti. Ezek pedig szerinte a zsidók, a kommunisták és a nyugati nagyhatalmak voltak. A Führer népszerűségének okai közt meg kell említeni, hogy Hitlernek kivételes szónoki képességei voltak, és beszédeit nagy odafigyeléssel létrehozott külsőségek közepette tartották. Így a tömegpszichózis is segítette fanatizálni hallgatóságát.

Mindehhez jönnek Hitler csábító ígéretei. Hitler a német középrétegeknek felemelkedést és hatalmat ígért, a gazdagoknak - gyárosoknak a kommunisták visszaszorítását ígérte. (Emiatt ezek hajlandóak voltak pénzelni is őt.), a szegényeknek egy közösséghez tartozást és a felsőbbrendűség érzését kínálta. (A németek felsőbbrendű nép = fajelmélet)

6_15hitlerkocsi.jpg

Hitler és kedvenc autója, a Mercedes Benz W150/770 Cabriolet

Hitler felmentette népét az önvád és lelkiismeret alól, hiszen világosan megmondta, hogy kik azok, akik miatt Németország nem tud felemelkedni és akik miatt elvesztették az első világháborút. Ezek szerinte a zsidók, a kommunisták és nyugati hatalmak. A Führer mindezek mellett tehetséges szónokként fanatizálni tudta hallgatóságát. Ebben segítették a jól kitalált külsőségek is, az egyenruhás SA (Sturmabteilung - rohamosztag) mely erősnek mutatta mozgalmát és pártját. Már 1929 – 1930 időszakában jelentős számú német iparmágnás és bankár támogatta a nácikat és kifejezetten Adolf Hitlert, mert elhitték, hogy csak a Führer és hívei képesek szavatolni a kommunisták előretörésének megakadályozását.

Hitler megszerzi a hatalmat

Hitler pártja 1930 –ban nagy megerősödéssel, viszonylag hirtelen lett Németország egyik legnépszerűbb szervezete. A válságért a kommunistákat és zsidókat okoló beszédeire egyre többen kezdtek odafigyelni. Népszerűsége 1930 után érezhetően kezdett emelkedni, így meg merte kockáztatni, azt is, hogy a parlamenti választásokon túl induljon a köztársasági elnöki pozícióért is. Ám 1931-ben Hindenburg újra nyerni tudott, bár Hitler „tisztes” eredménnyel, 35%-ot tudott felmutatni.

Hindenburg feloszlatta a kormányt és újat nevezett ki a konzervatív Franz Papen vezetésével, amely azonnal új parlamenti választásokat indított. 1932 júliusában a Náci Párt 230 képviselői helyet nyert, ezzel a legnagyobb parlamenti párttá vált a Reichstagban. Mivel a nácik és kommunisták most többséget szereztek a parlamentben, egy középpárti kormány alakítása lehetetlenné vált. A Papen kormány bizalmatlansági indítványon, 84%-kal elbukott. A centrum párti Brüning kancellársága után (1930 szept-1932 márc) Franz Papen lett Németország vezetője (1932 márc-1932 dec) és kancellári ideje alatt zajlott a nácik legnagyobb sikerét hozó 1932-es választás.

A nácik számára az 1932 július 31-én megtartott választások hozták el a nagy fordulatot: a Náci Párt 37,4%-ot elérve, összesen 230 képviselői helyet szerzett, amivel a legnagyobb parlamenti párttá vált a Reichstagban. Azonban Hindenburg világosan látta, győzelmük ellenére a 230 mandátum nem elég a stabil kormányzáshoz, így 1932 novemberére megint új választást írt ki. Az NSDAP azonban ezúttal sem tudott abszolút többséget szerezni (sőt kétmillió szavazatot még veszített is) A politikai helyzet tehát továbbra is kétséges maradt, ugyanis bár a nácik szerezték meg újra a szavazatok többségét, sem ők, sem a korábban évtizedeken át hatalmon lévő weimári koalíció pártjai, sem a kommunisták nem tudtak elegendő többséget szerezni ahhoz, hogy a parlamentben túlsúlyt alkotva, önmagukban tudják vezetni az országot.

A bizonytalan helyzetben Hindenburg végül egy szükségkormányt nevezett ki: Kurt von Schleicher tábornok vezetésével. Az új kancellár titkos ígéretet tett arra, hogy megkísérel összehozni egy olyan kormányzóképes koalíciót, melybe a szociáldemokraták mellett, a Hitlerre szembeforduló, disszidens nácikat is beveszi. Schleicher Hitler fő vetélytársával Gregor Strasserral akart összefogni, akinek a támogatásért fejében alkancellári posztot ígért.

Ám a náci párt kettészakítása kudarccal végződött, mivel Hitler tudomást szerzett Schleicher és Strasser titkos megbeszélésiről, és miután összehívta legfőbb vezetőit, és hűségükről megbizonyosodott, leváltotta Strassert, aki el is menekült Németországból. Schleicher koalíciós kísérletének bukása után Hindenburg belátta, hogy egyszerűen nincs a nácikon kívül semmilyen más politikai erő, mely átvehetné az ország irányítását. Így 1933 január 30-án Hitlert kancellárrá nevezte ki, és megbízta a kormányalakítással.

Hitler első évei kancellárként

A nácik pártja elvben a Nemzeti Párttal koalícióban került kormányra, ám Hitler már a hatalomra kerülésük elején megszerezte a legfontosabb kulcspozíciókat, így Joseph Goebbels lett a propaganda miniszter, Wilhelm Frick a belügyminiszter, és Hermann Göring a porosz miniszterelnök. Hitler azonban 1933 elején pontosan tudta, hogy győzelme még nem teljes, mert Hindenburg nem tett le a kormányzóképes többség kialakításának tervéről, és hamarosan újra választásokat fog kiírni. Ezért megtette a megfelelő előkészületeket. Ezek közt első helyen állt, a legfőbb rivális kommunisták visszaszorítása. Az 1933 február 27-én ismeretlen körülmények közt kigyulladt Reichstag nyomán kialakuló országos felháborodást a kommunisták ellen fordította és hivatalosan is őket vádolta az akció végrehajtásáért.

Hitler a válságosnak feltüntetett helyzetet ürügyként felhasználva letartóztatta a kommunista párt vezetőit, sőt az állampolgári szabadságjogok felfüggesztését is elrendelte. Ilyen előzmények után, a kommunisták ellen hangolt és megfélemlített lakosság az 1933 március 5-én megtartott választásokon 43,9%-ban a nácikra szavazott, és ezzel megvalósult egyértelmű többségük a parlamentben. A nagy győzelmet kihasználva Hitler azonnal megszavaztatta az ú.n. Felhatalmazási Törvényt, mely diktátori jogokat biztosított neki, ugyanis kimondta, hogy a kormány a parlament nélkül is alkothat törvényeket. A parlament tehát gyakorlatilag ezzel feleslegessé vált, akárcsak a pártok.

Ezek után egy sorozat rendelet következett, amely betiltott minden más pártot és ellenzéki mozgalmat. Pár hónap alatt Hitler autoriter hatalmat nyert. Hindenburg meghalt 1934-ben. Új elnökválasztás kiírása helyett Hitler kabinetje egy új törvényt adott ki, amely az elnöki és kancellári jogokat összevonta, és azt a „Vezér és Nemzeti Kancellár” cím alatt Hitlernek adta. Ezt a rendeletet a náci párt szerint 90%-os többséggel megszavazták egy látszatszavazáson. Ezek után egy addig példátlan lépéssel Hitler elrendelte, hogy a hadsereg minden egyes tagja személyes esküt tegyen a személye iránti hűségre.

Bár 1933-ban Hitler megszerezte Németország vezetését, még mindig tartott attól, hogy saját pártján belül felbukkan egy riválisa, aki az SA –ra támaszkodva átveszi tőle a hatalmat. Így azt gondolta, csak akkor lehet teljes biztonságban, ha felszámolja magát az SA-t. Az SA elleni nagy tisztogatásra 1934. június 29-30 közötti éjszakán került sor. Ez volt a „hosszú kések éjszakája”. Letartóztatták Ernst Röhmöt, akit kivégeztek, illetve az SA és a párt több tagját. Ezután pedig mindenkitől megkövetelték a Hitlerhez való teljes engedelmességet.

Eközben fokozódott a háborús készülődés. Hitler meghirdette a versailles-i béke revízióját. 1935. március 16-án újra bevezették az általános hadkötelezettséget Németországban. Megkezdődött a légi és tengeri haderő fejlesztése. Németország nyugati határainál megkezdték a Siegfried-vonal erődítményrendszer építését. Ezekkel az intézkedésekkel megsértették a versailles-i béke több pontját, de Hitler semmibe vette ezeket a szerződéseket. 1935. szeptember 15-én hozatta meg Hitler a Nürnbergi törvényeket. Ez megfosztotta a zsidókat a német állampolgárságuktól. Nem lehettek köztisztviselők, nemzeti hivatalnokok, nem utazhattak és sárga csillagot kellett viselniük. Ugyanakkor a horogkeresztes zászló lett Németország nemzeti zászlaja.

Az 1936-ban megrendezett Berlini olimpia tekintélyt szerzett Németországnak. (A nem hivatalos pontversenyben Magyarország harmadik helyezést ért el.) Hamarosan Németország látványos külpolitikai sikereket ért el. Hitler igyekezett széttörni az országát bekerítő gyűrűt. 1935-ben a Saar-vidék népszavazás útján csatlakozott Németországhoz. 1936 márciusában a német hadsereg bevonult a demilitarizált Rajna-vidékre. 1938. március 12-én a német haderő bevonult Ausztriába, másnap pedig kimondták az Anschluss-ot. 1938 szeptemberében került megrendezésre a müncheni konferencia, amely az alábbiakat mondta ki: A Szudéta-vidéket Németországhoz csatolják. 2. A magyar-lengyel területi követelésekben német-olasz döntőbíráskodás dönt.

Részt vett: Nagy-Britannia miniszterelnöke, Arthur Neville Chamberlain, Franciaország miniszterelnöke, Édouard Daladier, az olasz Duce, Benito Mussolini és Németország Führerje. Ezzel Csehország sírját meg is ásták. Szlovákia 1939. március 14-én kikiáltotta függetlenségét. Március 15-én a német haderő megszállta Csehországot. Előző este a cseh Hácha elnök Berlinbe ment, hogy tárgyaljon Hitlerrel a helyzetről. Hitler megfenyegette őt, hogy légicsapásokat fognak országára mérni, ha nem egyezik bele a feltételeibe. Hácha ezek hallatán rosszul lett, de az éjszaka közepén mégis beadta a derekát. Így a németek Cseh-Morva Protektorátus néven megszervezték Németország legújabb részét. 1939. március 23-án a Memel-vidéket is annektálta Németország. 1938 november 9-én történt az úgynevezett kristályéjszaka. Ezt a nevet betört zsidó üzletek és zsinagógák ablakainak darabjairól kapta. Azon az éjszakán több millió ablaküveget törtek be Németországban. A náci rohamosztagosok zsidó üzleteket és zsinagógákat gyújtottak fel, de csak azután, miután kirabolták azokat. Szövetségkötésekre is sor került. 1936. október 25-én megkötötték a Berlin-Róma tengelyt, november 25-én Németország és Japán kötötte meg az Antikomintern paktumot. 1939. május 22-én Németország és Olaszország kötötte meg az Acélpaktumot.

A második világháború első évei

Csehszlovákia után Hitler Lengyelországot szemelte ki magának, mint következő áldozatot. Az indok az volt, hogy a versaillesi béke szerint Kelet-Poroszország ugyan Németországé maradt, de az új Lengyelország kettévágta a keleti német területeket, ugyanis Nyugat-Poroszország és Pomeránia egy része lengyel fennhatóság alá került. Így szárazföldi úton csak Lengyelországon át lehetett megközelíteni Kelet-Poroszországot Németországból. Ezt a területet nevezték korridornak, ami biztosította Lengyelország kijutását a Balti-tengerhez. A Führer úgy vélte: ha kirobbant egy lengyel-német háborút, akkor sem fognak fellépni a franciák, britek Varsóért, hiába biztosítják egyelőre Lengyelország területi sérthetetlenségét. Az egyetlen gondot a Szovjetunió jelentette: ha ő is csatlakozik a nyugatiakhoz, akkor a szovjetek, britek és franciák túl nagy falatok lettek volna a németeknek. Ezért Hitler ki akarta kapcsolni a kommunista óriást. A nyugat 1939 tavaszától tárgyalásokat folytatott Moszkvával, és ott megértéssel fogadták a német kezdeményezést is. Végül Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter felajánlotta Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet külügyi biztosnak a kelet-európai érdekek közös rendezését augusztusban. A szovjetek kis gondolkodás után fogadták Ribentropot, aki augusztus 23-án meg is érkezett. Az augusztus 24-ére virradó éjjel megszületett a Német-szovjet megnemtámadási szerződés, másnéven Molotov-Ribbentropp paktum, melynek titkos záradékában felosztották egymás közt Lengyelországot és a Baltikumot. Így minden akadály elhárult a kétfrontos háború elől.

hitler_megbeszeles.jpg

Hitler, Jodl, Raeder és Walther von Brauchtisch a hadműveletekről beszélnek

A német haderő szeptember 1-jén megindította a támadást a lengyelek ellen, s ezzel kezdetét vette a második világháború! Németország megkezdte a tőle haditechnikában jóval elmaradott lengyel erők felőrlését. Szeptember 3-án a britek, franciák hadat üzentek a Német Birodalomnak, azonban a várt támadás a nyugati fronton nem következett be. Szeptember 17-én a Vörös Hadsereg hadüzenet nélkül betört Kelet-Lengyelországba, így már két oldalról támadták a lengyel államot. Szeptember 27-én a Wehrmacht elfoglalta Varsót, s ezt a lengyel kapituláció követte. Megtörtént Lengyelország IV. felosztása: Nyugat- és Közép-Lengyelország Németországhoz, Kelet-Lengyelország pedig a Szovjetunió része lett. A német veszteség csak 46 000 katona volt, de a milliós lengyel sereg felőrlődött.

Miközben a szovjetek keleten 1940 márciusára az úgynevezett téli háborúban legyőzték a finneket, és elvettek tőlük 50 000 km²-t. A nyáron erőszakosan annektálták a három balti államot, valamint Besszarábiát. Hitler 1940. áprilisban megindította Nyugat-európai hadjáratát. Először áprilisban Norvégiát és Dániát támadta meg a Wehrmacht, nagy sikerrel. Május 10. -én amikor Churchill lett a brit miniszterelnök - megindult a támadás Hollandia és Belgium ellen, melyeknek fegyverletétele már a hónap végén a Führer kezében volt. Ezután Franciaország következett. A francia és a brit vezérkar Belgium felől várta a támadást, ahonnan az 1914-ben is jött, oda csoportosítva erőik zömét. Csakhogy a németek átkeltek az Ardenekken, s megindultak május közepén a tengerpart felé, s azt elérve bekerítették az ellenséges erőket, majd felmorzsolták őket június elejére. Ezután a Wehrmacht megindult 1940. június 5-én Párizs irányába, s bevonult a francia fővárosba június 14. -én.A kormány és a főparancsnokság délre menekült. Még a vereség előtt az olaszok is hadat üzentek a már megostromolt Franciaországnak, de csak egy kis vonalat tudtak elfoglalni. Ezután Petain marsall fegyverszünetet kért, s a kapitulációt június 22-én aláírták a franciák, méghozzá ugyanabban a vasúti vagonban, ahol azt a németek írták alá 1918-ban. Ezzel megalázta Hitler a franciákat, de a németek engedékenyek voltak. Pl.: Dél-Franciaország nem került megszállás alá, s névileg Petain vezetésével önálló maradt. Az egyetlen ellenfél Nagy-Britannia volt.

A Szovjetunió lerohanása

A Német Birodalom 1941 június 22-én rohanta le a Szovjetuniót (Barbarossa hadművelet) és kezdetben óriási sikereket ért el. Ám 1941 telén, a nagy távcolságok, a meglepően nagy hidegek, az utánpótlási nehézségek és a létszám gondok miatt Moszkva alatt bekövetkeztek az első nagy vereségek. 1942 után a német haderő defenzívába kényszerült, és a többszörös számbeli fölény miatt, nagy veszteségekkel folyamatosan visszaszorult. Az 1941. decemberi, Moszkva elfoglalásáért indított támadást a szovjet hadsereg nemcsak visszaverte, hanem még további 120 km-rel vissza is szorította a Wehrmachtot. 1942 nyarán Hitler és a vezérkar ismét hatalmas offenzívát indított, és óriási területnyerés után szeptember elején a német hadoszlopok már Sztálingrád és a Kaukázus kapujában álltak. A rommá lőtt Sztálingrádban azonban hetekig tartó utcai harcokra kényszerültek. 1942. november végén szovjet ellentámadás indult, és 1943. február 2-án a 6. német hadsereg, von Paulus tábornagy vezetésével, megadta magát. Ez nagy fordulatot jelentett a II. világháború történetében. A teljesen sikertelen 1943-as júliusi kurszki csata után a hadvezetés bizalma megroppant Hitler vezetői képességeiben.

A háború három nagy fordulópontja: a midwayi tengeri csata (1942 június) a Csendes óceánon, a sztálingrádi csata (1942 aug.19-1943 feb.2) a Szovjetunióban, és az El-alameini brit győzelem (1942 nov 4) Afrikában előrevetítették, hogy Németország veresége elkerülhetetlen lesz.

A háború második szakasza

A német vereség közeledtét a teheráni konferencián (1943 november 28 – december 1) elhatározott normandiai partraszállás gyorsította meg legjobban. A sikeres hadművelet megnyitotta Franciaországban a második frontnak nevezett új demarkációs összevonást, mellyel valójában már három tűz közé szorult a III. Birodalom. Keleten az oroszok, délen, (Olaszországban) az amerikaiak, Franciaország felől pedig a teljes szövetséges haderő szorította folyamatosan vissza a németeket. A Németország összeomlását felismerő német katonatisztek és polgári vezetők 1944 nyarán Hitler-ellenes összeesküvést szerveztek. A titkos összefogás élén Carl Goerdeler volt lipcsei polgármester, Johannes Popitz exminiszter, és néhány magas rangú katonatiszt (Ludwig Beck, Erwin von Witzleben, Karl Heinrich Stülpnagel, Hans Oster, Friedrich Olbricht) álltak. A valkűr névre keresztelt hatalom átvételi kísérletet Hitler és Himmler meggyilkolására és a frontoktól távol lévő hátországi tartalék hadseregre akarták alapozni. A merénylet végrehajtását Claus von Stauffenberg ezredes vezérkari tisztre bízták, aki 1944. július 20-án aktatáskájában egy bombát hagyott Hitler rastenburgi – azaz kelet-poroszországi - főhadiszállásán. 6_19hitlermerenylet.jpg

Azonban a merénylet és így az egész összeesküvés kudarcba fulladt, mert ugyan a bomba felrobbant, ám a Führer elképesztő véletlenek következtében - melyekben szerepet játszott az otthagyott táska arrébtétele, illetve a rendkívül vastag és masszív térképasztal védelmet nyújtó felülete - Hitler csak enyhe sérüléseket szenvedett. A tartalékhadsereg mozgósítását pedig Friedrich Fromm vezérezredes és Ottó Ernst Remer őrnagy akadályoztákmeg, Hitler személyes telefonhívásának hatására.

A robbanásban "mindössze" négyen vesztették életüket: Rudolf Schmundt altábornagy, Günther Korten vezérezredes, Heinz Brandt alezredes és Heinrich Berger segédtiszt. A robbanást túlélők közül Bodenschatz tábronok és Bormann ezredes (Hitler segédtisztje) szenvedte el a legkomolyabb sebesüléseket. Hitler azonban „megúszta” a merényletet. Lábából ugyan közel száz faszilánkot kellett eltávolítani, jobb keze kificamodott, tarkóján megpörkölődött a bőr, és mindkét dobhártyája súlyosan megsérült, ám maradandó károsodást nem szenvedett.

A merénylet után Hitler bizalmatlan és magába forduló lett. Szinte bosszúhadjáratot hirdetett mindenki ellen, akire csak rávetült az árulás gyanúja, így több tábornoka, például az afrikai hadszintér hőse, Erwin Rommel is a tisztogatások áldozata lett. Mivel Himmler a válságos pillanatban mellette állt, a bosszúállásban is szabadkezet adott leghűségesebbnek tartott alvezérének, így a Himmler vezette SS szervek kihasználva a nekik juttatott teljhatalmat leszámoltak minden riválisukkal. Így lett letartóztatva az SS legnagyobb riválisának, a katonai elhárításnak azaz Abwehrnek legendás vezetője is Wilhelm Canaris tengernagy. Hitler 1944 nyara után már nem volt korábbi önmaga. A kudarc árnyékában folyamatosan vitázott katonáival és nem volt tisztában a tényleges hadászati helyzettel. Gyakran értelmetlen, ellentmondásos parancsokat osztogatott, elvesztette realitásérzékét. Valószínűleg maga a merénylet indította meg benne a pszichológiai összeomlás folyamatát, amit tovább rontott a szövetségesek normandiai partraszállásának híre, és a keleti fronton 1944-ben elszenvedett katasztrofális vereségek.

A végső bukás – Hitler összeomlása

A háború utolsó hónapjaiban berlini bunkerébe zárkózott és elrendelte Németország felégetését. Szerencsére a tisztek ezt nem hajtották végre, sőt, amennyiben csak lehetett, függetlenítették magukat, hogy a háborús veszteségeket a lehetőségek szerint minimalizálják. Kelet-Poroszország fokozatos elvesztésével elkezdtek hírek terjedni arról, hogy a szovjet katonák milyen kegyetlenül bánnak a német civilekkel, főleg a fiatal nőkkel. Ekkor Hitler felszólította a hadsereget a nők és gyermekek védelmére, de az ekkorra kimerült és hiányosan felszerelt hadosztályok már hiába harcoltak az utolsó töltényig, nem voltak képesek megállítani az előrenyomuló szovjeteket.

Berlin ostroma 1945 április 16 és május 2 közt zajlott. A város védelmének főparancsnoki tisztét Helmut Weidling tüzérségi tábornok, míg a kormányzati negyed védőinek vezetői tisztét Wilhelm Mohnke SS tábornok töltötte be. Hitler és legközvetlenebb vezérkara ekkor már kénytelen volt folyamatosan a kancellária alatt húzódó bombabiztos bunkerbe visszahúzódni. Később 1945 április 20-án a Führer 56. születésnapjára tervezett ünnepségen azonban még minden fontosabb vezető megjelent, így ott volt Bormann, Himmler, Goebbels, Speer, ám mindannyian észlelték, a Führer testileg és lelkileg is megtört öregemberré vált.

A Führer-bunkerben az utolsó napokban csak néhány fatalista követője tartott ki mellette, így Joseph Goebbels, Martin Bormann, illetve a hadsereg utolsó vezérkari főnökei: Hans Krebs és Wilhelm Burgdorf. Az utolsó magasrangú német vezető, aki még halála előtt tárgyalt a Führerrel, Albert Speer volt (fegyverkezési miniszter és birodalmi főépítész).

Hitler halála a világtörténelem azon kevés eseménye közé tartozik, mely szemtanúk vallomásai alapján percről percre ismert. Leginkább négy személy vallomása volt fontos a történések rekonstruálásában: Rochus Misch telefonszolgálatos testőr, Otto Günsche adjutáns (a holttestek elégetője), Erna Flegel (bunkerbeli ápolónő) és Traudl Junge (Hitler titkárnője). Persze rajtuk kívül tisztek, orvosok, kisegítők sokaságának vallomását rögzítették és "összefésülve" a nyilatkozatokat, ellentmondások nélkül szépen ki is rajzolódik Hitler életének utolsó néhány napja. Halála előtt három hír roppantotta meg végleg: először Félix Steiner SS-Oberstgruppenführer passzivitása, amikor határozott parancsa ellenéser sem vonult Berlin védelmére. A második hír, ami letaglózta a Führert, az Walther Wenck tábornok április 25-i kudarca volt, amikor a 12. hadsereg képtelennek bizonyult áttörni az oroszokon. Végül a harmadik nagy csapást Hitler számára az a hír jelentette, miszerint leghűségesebbnek hitt embere, Heinrich Himmler ("der treue Heinrich") az engedélye nélkül kezdett tárgyalni a szövetségesekkel a fegyverletételről.  

7_06evabraun.jpg

1945 áprilisában Hitler súlyos mentális problémái miatt szinte már beszámíthatatlanul viselkedett. 1945. április 30-án délelőtt még tartott egy utolsó megbeszélést legfőbb tábornokaival (Krebssel és Burgdorffal, Mohnkéval és Weidlinggel). Ezen a tanácskozáson közölte Hitlerrel a főváros védelmével megbízott Helmuth Weidling tábornok, hogy legfeljebb még aznap estig tudja visszatartani az oroszokat, mivel elfogyott csapatainak a lőszere. (Valójában még két napig, május másodikáig kitartottak csapatai.) Végül is Hitler a bejelentés miatt döntött úgy, hogy még aznap öngyilkos lesz.

Április 30 -án délután 15 óra 20 perckor Hitler feleségével, Eva Braunnal - akit alig 36 órával korábban vett el - öngyilkos lett a Führerbunkerben.  Hitler az életét azzal a Walther PPK 7,65 mm-es pisztollyal oltotta ki (főbelövéssel) amit már hetek óta mindig magánál tartott, ám minden eshetőségre felkészülve még a ciánkapszulára is ráharapott. (Felesége csak ciánkapszultát használt.) Holtestét és felesége tetemét utasítása szerint adjutánsa Ottó Günsche SS alezredes vitte fel a kancellária udvarára és égette el. Alig 72 órával később, május 2-án Berlin is elesett. (Az első szovjet katona épp 41 órával Hitler öngyilkossága után, május 2-án, reggel 9-kor lépett a Führerbunkerbe.) Május 8-án  pedig aláírták a kapitulációt, és ezzel Európában véget ért a második világháború.

Hitler magánélete

A Führer magánéletben alig lehet tartalmas kapcsolatára bukkanni, és ha olykor igen, e kapcsolatok meglehetősen ijesztő mélységekről, ismeretlen tragédiákról árulkodnak. Az első ilyen viszony az, amely Geli (Angela) Raubalhoz, féltestvérének a lányához fűzte az akkor már negyvenen felül lévő Hitlert, ami már ugyancsak elég magas kor ahhoz, hogy joggal merüljön fel a kérdés: vajon mi történt ezt megelőzően? De nemcsak ez a kérdés tolakodik elő, hanem az is, hogy vajon a kifelé megjátszott nagybácsi—unokahúg kapcsolat mögött egyáltalán mi húzódott meg. Mi volt az igazi oka annak, hogy ez a fiatal nő önkezével véget vetett az életének? Sőt még az is megkérdezhető, hogy vajon tényleg öngyilkos lett ez a lány minden látható és kimutatható komoly előzmény nélkül? Tényleg elég lett volna ehhez az a néhány szavas vita, ami az éppen indulóban lévő Hitler és Geli között a nyitott ablakon át lezajlott, és ami utólagos magyarázatul szolgált? Vagy inkább azoknak a kósza híreknek hihetünk, amelyek Geli szerelmi kapcsolatáról szállingóztak különböző feltételezett fiatalemberekkel és közöttük egy zsidó zenésszel? Bármi történt is, Geli halála valami nagyon sötét ügybe torkollott, aminek csak Hitler lehetett a főszereplője.

Ugyancsak nyomasztó légkörbe és viszonyba enged bepillantást az a kevés ismeret, amivel Hitler és Eva Braun viszonyáról rendelkezünk. A Führer és Éva Braun 1929 -ben ismerkedtek meg egymással, amikor Hitler 40, Éva pedig alig 17 éves volt. Eva Braun nyilvánosságra juttatott naplótöredéke (amit egyesek hazugnak, mások fiktívnek tartanak), de különösen kétszeres öngyilkossági kísérlete e kapcsolatot is baljós csillagzat alá rendeli. Annyi mindenképpen megállapítható, hogy Hitler ezzel a nővel kezdetben rosszabbul bánt, mint a kutyáival. Eva Braun helyzetét mintegy négy éven át leginkább a rabszolga státusához lehet hasonlítani, ami majd 1936-tól kezdve enyhült, a háború alatt vált már-már elviselhetővé, hogy azután Hitler végül megtiszteltje őt a halál előszobájában lebonyolított esküvővel. Igaz, ami igaz, 1945 áprilisában rajta kívül már nem is igen volt ember, aki még mellette állt volna. Az egész birodalomból mindössze két ember: Goebbels és Eva Braun kísérte el őt a halálba. 

 Harmat Árpád Péter

Felhasznált és ajánlott irodalom:

  • Ian Kershaw: Hitler 1889-1936. Hybris, 1936-1945 Nemezis Szukits K.kiadó Szeged, 2003.
  • Joachim Fest: A bukás. Szó Kiadó, Budapest, 2009.
  • Emma Baumacher: Adolf Hitler a Führer. Fix-Term Könyvkiadó, Budapest, 2008.
  • Paul Rotha: Das leben von Adolf Hitler. (Planet History, 1961.)
  • Ian Kershaw: A Hitler-mítosz. Vezérkultusz és közvélemény. Kortina Kiadó, B.pest, 2003.

 haboruk_ujlogo.jpg

2017.01.29.(14:35)

TARTALOMJEGYZÉK

 

Kommentelési szabályzat

A Háborúk blog előmoderációs, ami azt jelenti, hogy amikor beír valaki egy hozzászólást, akkor az sajnos nem jelenik meg azonnal, csak miután jóváhagyta valamelyik szerkesztő. Ezen a téren némi türelmet kérünk, ugyanis van főállásunk és családunk is. Összesen 5 + 1 szabály létezik:

  1. Nem jelenik meg egy hozzászólás, ha az trágár, vagy a szerkesztőkkel szemben személyeskedő, gyalázkodó vagy hitelrontó.
  2. Nem jelenik meg egy hozzászólás, ha az teljesen irreleváns a kommentelt tartalommal, azaz nem függ vele össze.
  3. Nem jelenik meg egy hozzászólás, ha az adott posztot értelmetlenül becsmérli a konstruktív kritizálás helyett. (Magyarán: ha csak azért szól hozzá valaki egy-egy posztunkhoz, hogy az adott cikk stílusát, szóhasználatát, fogalmazás-módját, helyesírását vagy szerzőjét becsmérelje, ne csodálkozzon, ha kommentjét kukába vágjuk, őt magát meg kitiltjuk.)
  4. Nem jelenik meg az a hozzászólás, mely egyértelmű tárgyi tévedéseket rögzít, ezzel megtévesztve olvasóinkat!
  5. Egyszeri figyelmeztetés után kitiltás jöhet az offtopic, nyelvtannáci, másokkal személyeskedő vagy gyalázkodó hozzászólásokért.
  6. Fenntartjuk annak jogát is, hogy ne jelentessük meg mindazon hozzászólásokat, melyek nem viszik előre a kommunikációt, és bár nem bántóak, sértőek, vagy trágárak, de nem is tesznek hozzá semmit a poszt témájának értelmes megvitatásához pl. ugyanazt a "csontot" rágják tovább, alapvető tényeket tagadnak, feleslegesen kötekednek  (velünk, a poszttal vagy másik kommentelővel szemben), illetve semmi újat nem mondanak az előzőekben elhangzottakhoz képest.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu